Uhh micsoda hét volt... Basszus. Itt aztán volt minden.

A hétfővel kezdődött. F reggel felhívott, hogy a párját (szintén társunk) nem tudja elérni, dolgozni sem ment, nem reagál az üzenetekre és a srác munkaadója is már nála kereste. Ok, higgadtság, megnyugtattam, telefonáltam én is, írtam üzenetet. Semmi. Végül a srác előkerült dél magasságában. Azt mondta fáradt volt, stb. Számomra nem is az volt a lényeges, hogy mi történt, hane az, hogy nagyon rossz volt "hozzátartozói oldalról" megélni ezt. Eszembe jutott, hogy milyen volt, amikor engem nem lehetett elérni, nem vettem fel a telefont. 

Kedden nagyon zúzós nap volt bent a cégnél, Zs-nek fotókat is küldtem, hogy tökig állok a dobozokban, csomagokban, ha jól emlékszem 43 csomagot küldtünk ki aznap. Este rapid randi. Hmm.. Egy pillanatra megállok, mert a hétben az együtt töltött szép pillanatok képezték azt, ami emlékeztetet mindig arra, miért is fontos ő nekem és miért is olyan szép a magánéletem. Szóval randi után jött egy üzenet, hogy a legjobb barátnőjem aki hasonló cipőben járt, mint mi, lebukott otthon. Éreztem, hogy feszült, ráadásul az ottani helyzet elég szélsőséges.

Szerda reggel, írtam Zs-nek, hogy 5 percre fussunk össze, megölelgettem, feszült volt, nyugtalan. Részben az előző esti dolgok miatt, részben nem túl jó helyen és időben randiztunk. Megölelgettem, megnyugtattam. Megbeszéltük, hogy ő is töröljön mindent a telefonjáról. Annyira jól sikerült a törlés, és a messenger is odabeszott nekünk, hogy nálam is törlődött az elmúlt 16 hónap üzenetváltása. Ettől viszont iszonyatosan megfeszültem. Két dolog miatt. Az egyik, hogy egyszer töröltem csak az üzenetváltásainkat, a mélypontom utáni nap és felidéződött. A másik pedig a veszteség érzete volt. Ahogy Zs segített bennem megfogalmazni, úgy éreztem magam, mint amikor leég az ember háza, az össze cuccával és fényképpel. Az emlékek megvannak, de a többi már nem. Végül úgy éreztem, hogy ezt sikerült elfogadnom és megnyugodtam.

Csütörötök reggelre viszont sikerült 3 - 4 órát aludnom, rémálmokkal megfűszerezve, kómásan ébredtem fel. A rémálmaimat nem részletezném most, de valóság alapokra épültek... Milyen kis mocsok az ember tudatalattija.. A francnak kell előcitálni éjjelre ezeket.. Mindegy.. nyúzott voltam, de mind a ketten úgy voltunk vele, hogy majd ma, pénteken kisimogatjuk egymás lelkéből ezt a hetet. Még szabadságot is vettem ki, hogy több időnk legyen. De..

De tegnap este Zs-nek balesete volt és ma reggel az Országos Baleseti intézetben kötöttünk ki a járóbeteg ellátáson. Kifordult a bokája, bicegve tudott csak járni, nem tudtuk törés vagy csak szalagszakadás. Szerencsére nem tört el. Viszont a mai randink így ugrott, mert haza kellett mennie. 

Ezért a turbulencia tárgy. Mert ebben a hétben benne volt minden, ami csak lehet. Fel lehetne úgy is fogni, hogy milyen szar hét volt és itt ülhetnék, hogy bassza meg a mai randi sem jött össze.

Ehelyett most arrébb tettem Zs hajszálát a laptopról, becsukom egy pillanatra a szemem és felidézem azokat a hétköznapian szép pillanatokat, amik voltak a hetemben, a hetünben. Egy közös zsemle vásárlás, egy levélke, egy mosoly, munka, nyugalom és az hogy jól vagyok. Nehéz hét volt, de megtaláltam benne a szépet. Mondjuk keresnem sem kellett. Itt van velem minden pillanatban.

Úgy hívják Élet.