Vannak időszakok, amikor jobb egy picit hátralépni a saját életünktől, és teret adni a feltöltődésnek, annak, hogy három lépés távolságból tekintsünk rá.

Sok minden történt az elmúlt két hónapban. Voltak szebb és nehezebb időszakok is. Most hétvégére érett meg bennem a gondolat, hogy folytatom a blogolást.

November elején találkoztunk Zs-vel, és megbeszéltük, hogy nem megy nekünk ez a „legyünk barátok” dolog. Utána csak egyszer beszéltünk, a születésnapján felhívtam, úgy gondoltam, jobb szóban felköszönteni. Ez az egész azért nyomot hagyott bennem, de nem feltűnően. Azonban amikor egy barátommal beszélgettem egy hete, és szóba került, hogy de hát mi lassan két éve szakítottunk Zs-vel, rám nézett és mosolyogva mondta, hogy nem, ti novemberben szakítottatok. Igaza volt. De erről ennyit akartam csak írni.

A karácsony és a szilveszter a szokásos esti gyűlések megszervezésével telt. Viszont a honi csoport részéről minimális aktivitás volt csak, úgy éreztem, az egész a nyakamba szakadt. A bevezetők megszervezése, a bevásárlás, a gyűlések levezetése, minden. Persze megértem, hogy a család fontosabb, nem is volt bennem semmi negatív érzés, inkább csak fáradtság. El is határoztam, hogy a január elején tartandó lelkiismereti gyűlésen ezt felhozom. Elmondom, nem duzzogva, hogy én ezt ebben a formában nem szeretném. Tökre megörültem, mert az egyik társunk már előzetesen jelezte, hogy partner ebben, rakjuk rendbe a csoportot. Örültem.

Majd a lelkiismeretin jött a meglepetés: a fent említett társ olyan személyeskedő kritikát fogalmazott meg az irányomban, amire nem voltam felkészülve. Kaptam mellé jogos észrevételt is, hogy hajlamos vagyok a csoportot a sajátomként kezelni.

Azért írom, hogy jogos, mert tényleg volt bennem ilyen. Ezt jeleztem a szponzoromnak is, és a többieknek is elmondtam, hogy azért kérek segítséget, mert pont az a viselkedés jön elő belőlem, amit szeretnék csillapítani magamban. A gyűlés hangulatára egy szót tudok mondani, B-t idézve: toxikus. Megbeszéltük, hogy három hónapos próbaidőt szavazunk meg a csoportnak, de mindenki csinálja az általa vállalt szolgálatokat. Én a háttérbe húzódtam.

Majd eljött a most szombat este. Úgy mentem oda, hogy kilépek a csoportból
(szponzorommal megbeszéltem, logikai döntés volt, nem érzelmi, annak a biztos tudatában akartam kilépni, hogy a csoport megmarad és működni fog),
mert szerettem volna egy kis nyugalmat. Mezei felépülőként menni gyűlésekre, leülni, megosztani, meghallgatni mások gondolatait, történeteit.

Végül maradtam a csoportban, mert az a társ, akinek személyes gondja volt velem, felállt és azonnali hatállyal kilépett, követte egy másik társunk is. Ott maradtunk öten: három fiatalabb, hat hónap körüli társ, B és én. Ha én vagy B is feláll, akkor a csoport szinte lehetetlen kihívások elé nézett volna.

Úgy döntöttem, maradok, mert az első hagyomány értelmében a közösség érdeke fontosabb az enyémnél.
„A csoportnak élnie kell, különben az egyén sem fog.”

És akkor a szép dolgok. 😊

A cégnél fejlesztésekbe kezdtünk, jól haladnak a dolgok, új embert is veszünk fel, most a helyemen érzem magam. Oké, továbbra sem szakadok meg a munkában, de azért nem érzem magam haszontalannak. Üzleti tervet írtam, kereskedelmi tervet vázoltam fel, új lehetőségeket szabtam az értékesítésnek.

Kiléptem a komfortzónámból, és beiratkoztam társastánc-oktatásra. F többször jelezte már, hogy szakadjak ki egy kicsit az AA – munkahely – lakás háromszögből. Megtettem. Fantasztikus volt. Egyrészt a tanárok nagyon jófejek voltak, másrészt a hangulat is szuper. Plusz remekül szórakoztam, mert találtam egy kedves táncpartnert. Szép, mosolygós nő, akit egyik, egyedül érkező férfitársam sem mert megszólítani. Odamentem, és lett partnerem. Hetente egyszer fogok járni, feltölt, és jól érzem magam.

Zárásként egy spirituális, kedves történet.

Csütörtök reggel a buszmegállóban mellém telepedett egy vörösbegy. Apa kedvenc kis madara volt mindig. Ott ült, csiripelt hosszan. Mivel nekem apu szellemisége a Felsőbb Erőm, ezért nagyon szívmelengető volt. Nem tudom, mit magyarázott, de cukin mondta. Mire felszálltam a buszra, már továbbszállt, de még előtte lőttem egy fotót róla.

Megvolt a négy és fél év is. Ma vagyok 1659 napja az úton, de csak a mai nap.

Köszönöm ❤️ 

Mindenkinek, aki az utam része.

Az Anonim Alkoholisták olyan emberek közössége, akik megosztják egymással tapasztalataikat, erejüket és reményüket azért, hogy megoldhassák közös problémájukat és segíthessenek másoknak felépülni az alkoholizmusból.

Többé, kevésbé jól vagyok. 
("na jó de többé vagy kevésbé?" kérdezte Driss az Életrevalókban.)

Jó kérdés, ez mindig attól függ mennyire hagyom, hogy az érzéseim átvegyék felettem az irányítást. Megtanultam, hogy az ami végtelennek látszik, örökérvényűnek, múlandó. Majd elmúlik, mondogatják az AA-ban. De utáltam az elején ezt, pedig mennyire igaz. Ha jó, ha rossz a helyzet, majd változik.

Sokminden történt velem az elmúlt 1 hónapban. Jó és kevésbé jó dolgok. Egy dolog nem változott, mindig elmentem gyűlésekre. Több bevezetőt is tartottam, irodalomból, amit régen el nem tudtam volna képzelni. Készültem, nem improvizáltam, és jól is sikerültek. Nem az egóm miatt érzem ezt, hanem, mert többen odajöttek, hogy segítettek a gondolataim, az érzéseim, az életutam tapasztalata.

Voltam kórházban is, pszichiátrián, üzenetet átadni. Hihetetlen tapasztalás volt. Úgy meséltem magamról, olyan őszinteséggel, átléssel ahogy eddig még nem tettem meg. A teljes életutamat foglaltam össze. Sokat adott a fejlődésemben, megyek máskor is.

Lassan jön a karácsony és a szilveszter, elkezdtük (tem) szervezni. Sajnos a honi csoportom nem annyira aktív. valahol megértem, elfogadom, nem is haragszom senkire. Néha ugyan úgy érzem egyszemélyes hadseregként csinálom, de ilyenkor felhívom a szponzorom. Ventillálok egy sort, aztán teszem tovább a dolgom.

Az elmúlt egy hónapban sokszor eszembe jut a che sera, sera mondás. Lesz, aminek lennie kell. Teszem a magam dolgát, lehető legjobb tudásom szerint, a többit a Felsőbb erőmre és az életre bízom. Próbálok nem idegeskedni feleslegesen, nyugodtan és mosolygósan élni a napjam. Megélni a mai napom. Nem őrlődni a múlton és rettegni a jövőtől. Benne lenni a pillanatban. Mert hiszem és érzem, hogy élni jó. 

Kaptam egy második esélyt egy normálisabb, élhetőbb létre, ezért hálás vagyok.

Ma van a lelki egészség világnapja. Az egyik rehabiltációs intézményben ma tartottak12 órás felolvasást, melyre lehetett jelentkezni. Este mentem és 15 perc állt rendelkezésemre. Előzetesen jeleztem a szervezőknek, hogy a MIcimackóból fogok felolvasni.

Ez a mű több szempontból is kedves nekem. Egyrészt az életre tanít, benne van minden, ami kedves, együgyű, szerethető és számomra elgondolkodtató. Másrészt régebben ebből a műből olvastam fel Zs-nek estimeséket és küldtem el neki videóüzenetben. Azt a részt választottam, amit annyira szeretett, amikor Malacka megmenti BagJot és Micimackót, mert ő egy hős :)
De a lényeg nem abban rejlik, hogy mi volt a múltamban. Hanem, hogy ma egy kis kedvességet szerethető emléket adtam azoknak, akik ott voltak. 

Hogy miért fontos ez a számomra?

Talán 2 vagy 3 évvel ezelőtt beszélgettem Zs-vel, hogy ugye nincs gyerekem és félek az a szellemi örökség, amit apámtól kaptam így el fog veszni. Nincs senki akinek átadhatnám, akkor kedvesen azt válaszolta, hogy nem vész el, hiszen vele is beszélgetek és rajta keresztül eljut a fiához is és bárki, akivel ezeket megosztom tovább viszi azt. Azóta ez a gondolat mindig szívmelengető a számomra. Mert hiszek abban, hogy majd (szeretném leszögezni, hogy nagyon majd :D ) a legvégén, amikor lecsukom a szemem nem halok meg teljesen, tovább élek azokban, akik emlékeznek rám, akik szerettek, akikkel volt egy szép, közös emlékünk. 

Megnyugtat az a tudat, hogy az életem mostani szakaszában igyekszem sokat segíteni másoknak. Persze nem mindig vagy mindenáron, de teszek azért, hogy amit örököltem, amit tanultam ne vesszen kárba, tovább tudjam adni.

A mai nap is ilyen volt. Örülök, hogy már nem önnön egóm fontosságát érzem olyan pillanatokban, amikor elváltoztatott hangon utánzom a szereplőket, hanem csak simán örülök annak, hogy 15 percre mosolygósabbá tehettem mások napját.

tegnap volt a szülinapom. Persze előző este kicsit ráfeszültem, hogy hol tartok, nincs senki mellettem, magányos vagyok. Szerencsére nem sikerült elmerülnöm az önsajnálat mocsarába, bealudtam.

A tegnapi napom pedig nagyon szép nappá szelidült végül. Reggel Zs üzenetére ébredtem, utána B írt, majd szépen sorban jöttek a köszöntések. F és anyám is felhívott, számos AA barátom, társam írt és sok olyan ember is, akinél nem is számítottam rá. Délután még egy picit sétáltunk is Zs-vel, csacsogott, be nem állt a szája, szeretem pillanat volt több okból is. Nem részletezem ki ő és mit jelent az életemben, tudjátok. Egyszerűen emberi  és szép volt az az együtt töltött idő is a napomban. Normális, csacsogós. Régebben biztos piszkált volna az egóm, hogy na de szülinapod van, te vagy itt a legfontosabb. Most pedig csak hallgattam és átadtam magam annak, hogy jó helyen vagyok, jól érzem magam. 
Már régen le akartam írni:
"nekünk 3 év adatott meg, másnak 3 nap se, boldoggá tesz ez a tudat." Tudom, hogy senki se látta jönni, de filmes idézet volt :D

Nem ellenkeztem az Élettel, hagytam hogy átjárjon a szeretet, az odafigyelés a kedvesség, amit kaptam tegnap.

A magány érzése eltűnt estére, bár egyedül voltam, de mosolgósan és jól telt az estém. Apához is beszéltem, meséltem neki a mostani dolgokról, a jótékonysági eseményről, amit szervezek, szervezünk.

A világ tele van szép pillanatokkal csak nyitottnak kell lenni és nem elzárkózni, visszabújni a denevér barlangomba. És tegnap az a pici csoda adatott meg nekem, hogy boldog voltam. Nem a szülinapom miatt, hanem mert hagytam, engedtem a jó dolgoknak, hogy megérintsék a lelkem, az embert bennem.

Hálás vagyok az utamnak, a felépülésemnek, hogy a kezdeti félelmet, szorongást és egyéb rossz érzéseket végül át tudtam alakítani valami széppé, egyedivé szülinapossá.
Ajándékot kaptam ezektől az emberektől.

Salve Apu,

mert mindig így kezdted az emaileket.. Salve kisfiam... mind a ketten rajongtunk az ókori, római történelemért.
Salve - üdvözlégy és a mögöttes tartalma, élj boldogan.

Mindig hajlamos voltál arra, hogy egy fura, egyedi de szerethető szemüvegen keresztül nézd a világot. Ezzel is segítettél abban, hogy megtanuljam nézzek be a dolgok mögé. Ne a borítója alapján ítéljek meg egy könyvet, gondolkodjak, figyeljek és ne feltétel nélkül fogadjam el mások véleményét. Érezzek, lássak, tapasztaljak, tanuljak..
Éljek

Köszönöm! 

Azt mondják az idő múlásával jobb lesz, szerintem csak enyhül a fájdalom. Annyi minden van a fejemben, de nem jönnek a szavak, hiába, nehéz az érzéseket virtuálisan papírra vetni. Le vagy kiírni magamból mennyire szerettelek, mennyire hálás vagyok, hogy olyan emberré neveltél aki vagyok. Nem nem az alkoholistára gondolok, ezt dobta a gép ezzel nem tudok mit kezdeni, csak elfogadni, hogy ez vagyok én. 

A felépülőre emberre gondolok, aki nem adja fel, még akkor sem ha vannak zordabb és sötétebb pillanatok. Te sem adtad fel, amikor 44 évesen amputálták mind a két lábad. Küzdöttél, harcoltál, alkalmazkodtál. Felneveltél minket, megtanítottad, hogy ne adjuk fel értékeljük és szeressük az életet.
Azt gondolom, hogy jobb apát, barátot, mentort nem kívánhattam volna magamnak.

Hiszek abban, amit akkor írtál, bennem, bennünk élsz tovább. Érzem, hogy itt vagy velem, hogy egy részed a részem és figyel, segít a mindennapokban. Az örökségem az, amit tanítottál az emberség és a gondolkodás és az érzések megélése.

5 éve... hiányzol és szeretlek
kisfiad

Pénteken kaptam egy rossz hírt, ami letaglózott. Picit visszaszaladnék az időben mielőtt ezt taglalni kezdem.

Sokszor, sok helyen elmondtam, hogy 22 évig az üzleti életben voltam. Sikeres voltam, nagyon sikeres. Ezért úgy döntöttem saját vállalkozásba kezdek. Mondjuk az az alapvető gondolat nem jutott el az agyamig, hogy attól, még, hogy valaki jól tud főzni, nem kell, hogy éttermet nyisson. Ugyanis a kettő nagyon nem ugyanaz.
A vállalkozásommal nem lett volna nagy probléma, de jött a covid és apa is elment. Én pedig adósságokat halmoztam fel, amiket a mai napig becsülettel fizetek vissza. Apró lépésekkel, de haladok, hogy rendezzem a múltam.

3 héttel ezelőtt az öcsém felhívott és ajánlott egy nagyon korrekt megoldást a helyzetre, megveszik a családi házból a tulajdonrészem és ezzel nagyjából ki tudom tisztázni magam. Boldog voltam, és bele is éltem magam. Egészen péntekig. Mert ugye nem mindig úgy alakulnak a dolgok, ahogy szeretnénk. Sajnos az öcsém elképzelései nem jöttek össze, nem rajta múlt. Hálás vagyok, hogy utána járt, hogy beszélt erről.

Szóval pénteken ez az egész sokként ért. Jöttek a rossz gondolatok, az, hogy elegem van az egészből és igazából jobb lenne kiszállni. Elegem volt, hogy mindig esnek ki csontvázak a szekrényekből, melyeknek számát nem látom. Csalódott is voltam. Mozizni is kezdtem, és jött az összes vegetatív tünet a nyakamba. Izzadás, hányinger, émelygés, fülzúgás. Egyetlen dolog nem jött és nem is jutott eszembe, hogy igyak. 

Szerencsémre Zs-vel találkoztunk, kiültünk egy csendes térre és el tudtam neki ezt az egészet mondani. Felvállalni azt, amit úgy is tudott. Őszintén elmondani, hogy nem vagyok jól, hogy milyen rossz érzések, gondolatok vannak bennem. Szombaton bevezetőt is tartottam erről, ma is voltam gyűlésen és a szponzorommal is beszéltem telefonon.

Hálás vagyok, hogy vannak barátok, emberek, akikre számíthatok, társak, akik meghallgatnak. 4 év felépülés, ami meggátol abban, hogy faszságot csináljak. Gyűlések, ahol kiadhatom magamból a terheimet, hogy ne egyedül cipeljem őket. 

Közben pedig fáradok, mentálisan nyomaszt a helyzetem, hogy soha nem lesz vége. De elfogadom, hogy most egy szarabb időszakon megyek keresztül, és ma sem kellett innom.

Holnap is gyűlés, szerdán is és a héten minden nap, amikor úgy fogom érezni, nem akarok magammal kettesben lenni.  

Ma temettük el Erzsike nénit. Apa halála óta a halállal, az elmúlással való viszonyom nehéz. Addig nem igazán érdekelt vagy érintett meg ez. Azóta viszont minden egyes eset hol kicsit, hol jobban, de megcsavarja a lelkem.

Már éjjel kezdődött, az álmaimban. Nagyon rosszul aludtam, erőszakkal és halállal szórakoztatott a tudatalattim. Az az énem tombolt, amit tudatosan megpróbálok elnyomni magamban. Aki hajlamos az erőszakra, az agresszióra. Hajnalban fel is ébredtem és kellett egy óra, ameddig kitisztultak az érzéseim, a gondolataim. Imádkoztam egy sort apámhoz, adja meg a lelki békém, valamennyire sikerült is és vissza tudtam aludni.

A temetésen olyan voltam mint egy zombi, de inkább a kialvatlanság volt bennem, mint félelmek vagy rossz érzések. F is eljött, ismerték egymást Erzsike nénivel, jó volt a kapcsolatuk. Azt hiszem az anyukája elvesztése után F számára ez is a gyászfolymat része volt.. Maga a szertartés református volt, 5 perc az elhunytról, a többi hittérítés. Engem hidegen hagyott, de F morgott mellettem egy sort. Utána hazajöttem és aludtam egy nagyot.

Este elmentem 2 gyűlésre is, a második kérdőjeles volt, mert későn kezdődik (most értem haza) de az első nem adta meg azt a feloldozást amire vágytam, szóval elmentem a másodikra is. Találkoztam a szponzorommal, jó volt, hogy az álmomat el tudtam neki mondani, meg kitettem az sztalra az érzéseimet. és jobban lettem. Megszünt a nyugtalanság. Rájöttem, hogy a bennem lakó rosszabbik énemet nem elnyomnom kell, hanem feldolgoznom. Hiszen a részem. Ha elfojtom, csak olyan éjjelek jöhetnek idővel, mint a mai. Ha foglalkozom vele, ha a helyén kezelem, akkor talán könnyebb lesz. Nem félek tőle, tőlem, ez is én vagyok, az önismeret része, hogy egyensúlyban tartom magam, dolgozom magamon.

A nap lezárása egy cuki pillanattal ért véget. Már majdnem hazaértem, amikor belebotlottam egy kutyát sétáltató srácba. Az eb, nagy kajla fülekkel, világítós nyakörvvel élénken szemlélt engem, ahogy baktatok hazafelé, majd odaszaladt hozzám barátságosan. Kérdeztem a gazdáját, hogy szabad e megsimogatni. Mondta persze. És ott, abban a pillanatban, ahogy egy barátságos szempár nézett rám, széles vigyorral, lihegve ahogy megsimizem, helyére került minden és teljesen kisimultam.

Köszönöm magamnak és annak, hogy dolgozom a lelki békémért, hogy ebben a napban is tudtam valami kedveset, valami szépet találni.

a bennem lévő feszültség jórészt feloldódott. Mondjuk jöttek újabbak :D de hát ez egy ilyen móka, nem élhetek burokban. Persze most nem engedtem a csábításnak, hogy semmittevéssel orvosoljam ezeket a dolgokat, maradtam inkább az edzés - gyűlés kombinációnál. Most már 1 hete folyamatosan edzek, nem pörgetem túl, napi 15-20 perc intenzív, saját testsúlyos gyakorlatok. A franc se gondolta volna, hogy 93 kg ennyire nehéz :D de nem adom fel. Érezhetően jobban vagyok tőle. 

Tegnap tátott szájjal belefutottam a f@szerdőbe... történt ugyanis, hogy a kezdődő nyugtalanság miatt eldöntöttem gyűlésre megyek. De lusta voltam és a közelembe lévőt választottam, nehogy már a 30 fokban szétizzadjam magam. Szóval átballagtam a szomszédba, pedig vagy négyszer megfogadtam már ide nem jövök. De.. :D Ha volt is bennem feszültség a magánéletem miatt, azt elemi erővel söpörte el az ott található öntömjénezés és önelégültség. Viszonylag sok helyen jártam már gyűlésen, de olyan nagyon ritkán tapasztaltam, hogy "ez magyarország legjobb gyűlése" és hasonlók. Az alkohol, gyógyszernevek említése, az idősebb társak sehovase kifutó 10 perces monológjai. Tudom, hogy ezzel nekem nem kell foglalkoznom, arra jó volt, hogy felbosszantson és ne az agyam által kreált problémákkal foglalkozzak.

Miért is bosszant engem a fenti gyűlés? Mert elveszi az időt és a lehetőséget attól, hogy az emberek valóban beszéljenek magukról. Meghallgatjuk a vének bölcseleteit, kenetteljesen, hosszan beszélve, majd kipipáljuk, hogy voltunk gyűlésen és meg is vagyunk. Meg persze azért is, mert szerettem volna megosztani, de nem volt rá lehetőségem. Gondoltam majd a végén, de itt nem zavar senkit se, hogy többször felszólaljon, erőszakosan magához ragadva a szót.. Mindegy. kipuffogtam magam a szponzoromnak ezekkel a sorokkal pedig el is engedem.

A magánéletemben kellett egy kis rendet tennem. Az elmúlt időszakban randiztam egy társnőnkkel. A dolgok sajnos nem úgy alakultak, ahogy szerettem volna. De részleteket most nem tennék ide ki, mert ez ránk tartozik. Ezért csütörtök este beszéltem vele, hogy tartsunk egy nagyobb szünetet, rendezze a sorait, mert amiben vagyunk az bizonytalanságot ébreszt bennem és ez nekem nem jó. Kedvesen, nem bántóan tettem ezt figyelve arra, hogy ne érezze kritikának. Nem bántani akartam, csak tisztázni a dolgokat. Megbeszéltük és el is köszöntünk egymástól.
Viszont tenap kaptam egy üzenetet a lánytól, hogy hagyjam békén az anyját, szálljak ki a család életéből és ne vegyek el időt tőlük. Hozzáteszem, hogy viszonylag normális stílusban írta meg. Az a jó, hogy nem feszített meg, csak agyaltam, hogy válaszoljak? Ignoráljam? mit tegyek. 
Úgy döntöttem, hogy nem én beszélem meg magammal, hanem két olyan ember véleményét kérdezem meg, akikben bízom. F is és a szopnzorom is azt mondta, hogy ne foglalkozzam ezzel, mert nem az én dolgom mások családjában rendet rakni. Bár más volt a véleményem, írni akartam egy normális választ, de elfogadtam, hogy külső szemlélőként jobban láthatják ezt a helyzetet.

ma is elmegyek gyűlésekre, unom a seggem mereszteni a kanapén, de ma igyekszem megfontoltabban gyűlést választani :D

A héten megint eljuottam oda, hogy 3 napon keresztül szinte semmit sem csináltam. Többnyire a tv-t bambultam, néha dolgoztam egy kicsit, de semmi extra. Ennek az lett az eredménye, hogy szépen lassan teret engedtem a bennem lévő rossz érzéseknek. Bújkált bennem a feszültség, néha felütötte a fejét az agresszió. Ezek nem léptek át egy határt, de éreztem, hogy meg - megfeszülök. Minden nap megbeszéltem magammal, hogy el kellene gyűlésre mennem, edzenem, mert se mentálisan, se fizikailag nem terhelem le magam. Minden esetben azt válaszoltam magamnak, hogy majd holnap :D Nem zárkóztam be teljesen, tartottam a kapcsolatot a számomra fontos emberekkel, de éreztem, hogy ez egy folyamat kezdete. Változtatnom kell.

Tegnap reggel, amikor felkeltem, akkor magamra szóltam, hogy a lófasznak is van vége, most hagyd abba ezt és elhúztam habtestem egy délelőtti gyűlésre. Láss csodát, kisimúltam :D Fura dolgok vannak...
Egyébként, bár nem akarok nagyon spiri lennei, de a gondviselés vezérelt el a délelőtti gyűlésre. Volt egy 24 órás srác, aki megszólalásig úgy ült ott, mint én az első gyűlésemen. Szét volt esve, a bemutatkozásánál elsírta magát. Mintha magamat láttam volna 1490 nappal ezelőtt. Megosztottam, beszéltem hozzá, elmesélve a saját életutam egy részét. Kedvesen, a szemébe nézve, ahogy hozzám is beszéltek akkor. Nem mondtam világmegváltó bölcseleteket, hiszem, hogy ilyenkor az őszinte szavak, a kedvesség és a törődés segít. Érezze, hogy nincs egyedül és van választási lehetősége. Remélem visszajön.

Amikor kijöttem sokkal szebben sütött a nap, élesebbek voltak a színek és mintha levegőhöz jutott volna a szundikáló lelkem. Hazajöttem és egy pici pihenés után edzettem is egy kicsit. Beneveztem magam egy 28 napos kihívásba, hogy felrázzam az izmaimat. Estére teljesen egyensúlybe kerültem ismét önmagammal. 

Nem kezdek el fogadkozni, hogy innentől a jövőben ;) mindig edzek és megyek gyűlésre. Nekem pont elég az, hogy ma megteszem, remélem holnap is lesz rá lehetőségem.