Az 5. születésnapom jó alkalom volt arra is, hogy számot vessek az életemmel. Honnan jövök, és hol tartok most.

A munka szépen alakul. Rendeződnek bent a dolgok, jönnek a megrendelések, szépek a kivitelezések, és jó megint bemenni a céghez.

A magánéletem viszont...

Basszus, itt ülök a gép fölött, és próbálom megfogalmazni az érzéseimet. Kurva nehéz. Én, aki abból élek, hogy beszélgetek másokkal, kapcsolatot teremtek, öt perce nem tudok megírni egy nyitómondatot.

Hogyan írjak arról a felismerésről, hogy érzelmileg tavaly november óta gyászoltam?

Hogy az a nő, akit szerettem és közel engedtem magamhoz, már nem része az életemnek.

Ésszel akkor is tudtam, hogy ez volt a helyes döntés. A mai napig hálás vagyok Zs-nek, hogy meghozott egy olyan racionális döntést, amire én akkor nem voltam képes.Azt hiszem, az 5. születésnapom volt az a pillanat, ami ezt tudatosította bennem. Nem írt. Megértem. Nincsenek bennem rossz érzések. Egyszerűen csak összeállt a kép.

Ebben az évben kapcsolatról kapcsolatra sodródtam, de emberileg nem tudtam jelen lenni. Mindig ott volt bennem az a pici hiányérzet.Őszintén szerettem volna kapcsolódni. Megtettem mindent, hogy működjenek ezek a kapcsolatok, de nem ment.Amikor ezt felismertem, kedvesen és őszintén lezártam őket. Nem úgy, mint régen, hogy eltűntem, vagy úgy alakítottam a dolgokat, hogy a másik szakítson velem. Elmondtam, hogy most erre nem vagyok képes.Szóval ott volt bennem ez az érzés, hogy talán nem tudok már senkit közel engedni magamhoz.

Aztán jött a tegnapi nap.

Van valaki, akivel mindig jó találkozni a gyűléseken. Sokat nevetünk, könnyű vele lenni. Mindig vonzó nőnek tartottam, de fiatal volt a felépülésben, ezért soha nem udvaroltam neki. Megvolt köztünk az a játékosság, ami néha kialakul egy férfi és egy nő között, de ennyi.

Tegnap teljesen véletlenül összefutottunk egy játszótéren, és beszélgetni kezdtünk.Most, hogy betöltötte az első józan évét, felhoztam, hogy megejthetnénk azt a kávézást, ami már többször szóba került.

Mosolygott, örült neki.Aztán felnézett, és azt mondta:

– Ott jön a párom.

Ott, abban a pillanatban futott át rajtam az érzés, hogy basszus... ő tényleg fontos nekem.

Mondtam neki, hogy akkor a kávézás tárgytalan.

Megkérdezte:

– Miért? Csak nem randira akartál hívni?

Zavarba jöttem.

– De... már régóta.

A következő mondata picit megütött.

– Akkor eddig miért nem ezt kérdezted?

– Mert még egy év alatt voltál. Nem akartam úgy viselkedni, mint a régi életemben. Hódítani.

Azt hiszem, mind a ketten zavarban voltunk. Nem a hiány vagy a csalódottság volt bennem. Inkább azoknak a meg nem élt pillanatoknak a lehetősége, amik már nem fognak megtörténni.Mosolyogva beszélgettünk még pár percet. Mondtam neki, hogy örülök, ha boldog, és hogy ennek semmit nem kell megváltoztatnia kettőnk között.

Aztán megkérdezte:

– Megölelhetlek?

Mondtam, hogy persze.

Elköszöntünk, én pedig elmentem gyűlésre.Gyűlés után beszéltem tíz percet a szponzorommal. Az ilyen dolgokat nem a gyűlés közepére teszem ki, viszont vele mindig meg tudom beszélni.

Hazamentem.Eszméletlen fáradt voltam. Mintha egy mázsás kő gördült volna le rólam.Ma reggel pedig úgy ébredtem, hogy hálás vagyok.Nem azért, mert összejött valami.Hanem mert rájöttem, hogy van még bennem érzés.Van még bennem vágy a kapcsolódásra.Van még bennem őszinte mosoly.És van még bennem szeretet.Azt hittem, hogy nem tudok már közel engedni senkit magamhoz.Tegnap rájöttem, hogy nem erről volt szó.Csak még gyászoltam.

Jó érzés, hogy ezt józanul élhettem meg.

A többit pedig majd alakítja a FE.

Az 5 év egyfajta számadással is járt a fejemben. Mit értem el, hol tartok most.

A munkát sikerült rendeznünk. Gyakorlatilag cégvezetővé léptem elő. Ez több felelősséggel jár, de megkaptam a cég operatív irányítását, és úgy tűnik működnek a dolgok. Haladunk a munkával, pénzt is kerestünk, jönnek az újabb ügyfelek.

Lesz fizetésemelés, céges autó, szóval haladok.

Magánéletileg még nem találtam a helyem. Ezen dolgozom, de erről most nem szeretnék többet írni. Majd egy külön posztban.

Inkább arról szerettem volna mesélni, hogy ezeket a lelki hullámvölgyeket mennyivel könnyebb átvészelni – vagy inkább kezelni –, ha beszélek róluk, és nem tartom magamban a gondolataimat, az érzéseimet.

Van egy mondás az AA-ban: Ha rossz társaságban akarsz lenni, maradj kettesben magaddal.

Fura dolgokat tud művelni az emberi agy. 😄 Mozizok, faszságokat vízionálok. Nem, nem a zombiapokalipszisre gondolok, hanem olyan gondolatokra, amik aztán szépen elkezdenek rossz érzéseket termelni.

Megtanultam, hogy ilyenkor fel kell venni azt a kurva telefont. Fel kell hívni a szponzoromat vagy bárkit, akiben bízom, és el kell menni gyűlésre.

Tegnap ezt csináltam.

És működött.

Most vidéken vagyunk, dolgozunk. Jó a kedvem, és tudom élvezni a madárcsicsergést meg a reggeli napfényt.

Azt mondják az AA-ban, hogy az 5 év egy jó kezdet.

Amikor ezt először meghallottam, kb. 3 hónapos lehettem. Belecsöppentem egy 5 éves születésnapba egy szombat délutáni gyűlésen. Nem igazán értettem.

5 év? Az kurva sok idő. Hogy lehet az, hogy ez csak egy jó kezdet?

Azóta itt is eltelt 5 év a mélypontom óta. Keresztülmentem sok mindenen. Munkahelyek, magánélet, józanodás, józan mélypont, szerelem, fájdalom, család, öröm... Napestig sorolhatnám, mennyi minden történt.

Este megtartom a születésnapomat a honi csoportom gyűlésén. Beszélek majd magamról, de leginkább arról, hogy mit köszönhetek a közösségnek, a hitemnek, az utamnak, a fejlődésemnek, a szponzoromnak és egy kicsit magamnak is.

5 évvel ezelőtt, amikor elmentem az első gyűlésemre, nem magam miatt léptem be azon az ajtón. Zs.-t szerettem volna visszakapni az életembe.

Aztán teltek a napok. A napokból hetek lettek, azokból hónapok, végül évek.

Szép lassan megértettem, hogy már magam miatt járok oda. És nem csak azért, hogy ne igyak, hanem hogy az alapvető működésem megváltozzon.

Ma már nem tökéletességre vágyom, hanem lelki békére és fejlődésre.

Persze csak a mai napon. De mindig csak annyira, hogy holnap egy picivel jobb ember legyek, mint tegnap voltam. Hogy esélyt kapjak arra, hogy az életem holnap is normális legyen.

Köszönöm azoknak, akik itt voltak mellettem.

Nektek.
A társaimnak.
A szponzoromnak.
A barátaimnak.
Apunak, hogy vigyáz rám
És végül annak a két nőnek, akik soha nem mondtak le rólam. F.-nek és Zs.-nek.

F. a mai napig a barátom. Az az ember, akire mindig számíthatok, és tudom, hogy ő is számíthat rám. Biztonságot és emberséget visz az életembe. Tőle tanultam meg elfogadni a kritikát, a más szemléletet és az őszinte visszajelzéseket.

Bár Zs.-vel már nem tartjuk a kapcsolatot, de mindig jó szívvel gondolok rá. Ő mutatta meg nekem, hogy milyen józanul szeretni.

Apu...

Tudom, hogy velem vagy. Bennem élsz tovább, ahogy abban a leveledben is írtad.
Szeretlek.
Köszönök mindent, amit tanítottál. Azt, ahogyan szeretettel neveltél, és hogy átadtad nekem azt, ami végül életmentő lett. A példáddal mutattad meg, hogy az ember nem arra született, hogy legyőzzék. Még akkor sem, ha az ellenfél néha saját maga.

Köszönöm!

A sok morgás és nyűglődés közepette azért nem feledkezem meg a szép dolgokról sem.
Ezek azok a pillanatok, melyek ellensúlyozzák a mindennapi problémákat.

A múlt héten, amikor hazafelé tartottam, megláttam, hogy egy idős bácsi elesett a túloldalon. Átsiettem, megnéztem, nem tört-e el valamije. Majd közel egy óra alatt szépen hazakísértem. Szerinte jó ötlet volt ebben az időben nyakig kardigánba öltözve elindulnia sétálni úgy, hogy reggel ivott csak egy fél liter vizet. Kedvesen beszélgettem vele, néha megállva, hogy pihenjen. Kedves és emberi pillanat volt.

Tegnapelőtt egy gyűlésen a kezdés előtt 3 perccel derült ki, hogy aki a bevezetőt tartotta volna, nem tud jönni. Felajánlottam, hogy megtartom, segítem a csoportot ezzel is. Igaz, hogy este volt utána egy másik bevezetőm, de így át tudtuk hidalni ezt a pillanatnyi zökkenőt.

Tegnap egy nagyon feszült helyzetet teljes lelki nyugalommal oldottam meg. Csak a saját érzéseimről beszélve, megértve a másik indulatait. Nem az én feladatom, hogy minősítsem, hogyan érez a másik. Elfogadtam, hogy őt felbosszantotta az a szituáció, engem pedig nem. Nem kellett erőlködnöm vagy koncentrálnom, hogy higgadt maradjak, egyszerűen csak jött belülről.

Úgy alakult, hogy az AA kapott egy megkeresést egy másik, felépülést támogató szervezettől, de ez valahol elsikkadt a nagy melegben. Tegnap ez egy beszélgetés alkalmával kiderült, és felajánlottam, hogy megkérdezek egy fiatalabb társat, aki érintett a témában, hogy van-e kedve segíteni.

Igent mondott, szóval most szombaton mi képviseljük majd a közösségünket ezen az országos találkozón.Picit izgulok. Viszont M., akit felkértem, nagyon örült ennek a lehetőségnek, mert segíti a felépülését.

Ma reggel a buszon segítettem egy idős néninek, és végigbeszélgettük az utat a piacig. 

Szóval... a csodás pillanatok, az élet szépségei itt vannak előttem.Csak ki kell nyitnom a szemem és a lelkem, hogy észrevegyem őket.

Nem, nem mentem át facebookos Coelhóba. 😀 Egyszerűen csak hagytam, hogy élvezzem az életem.

Ha most elkezdeném vizsgálgatni, hogy sem a céges dolgok, sem a magánéletem nincs rendben, azzal csak azt a farkast etetném magamban, aki elvesz, nem azt, amelyik táplál.

Közel egy hét, és meglesz az 5 évem...

Ugyanazon a napon tartom a születésnapi gyűlésemet, és kaptam időpontot a tetováló sráctól is.

Szépen, lassan, lépésről lépésre...

Ölelés

Apám a vadludakkal

A másik szobában senki van csöndet csinál,

elszökik a napfény, mászik a ház falán,

anyám a konyhában a boldogságot főzi,

apám a kertben felszállásra vár……

Akarok szaladni én is énekelni,

megállni mellette, bőszen integetni:

engem is vigyetek messze, kicsit pihenni!

De apám csak annyit szól: maradj csak, erre senki se jár.

Gyökeret vernek a repedések a falakba, nézd, itt

fércelt álmaim szakadtan csüngnek alá,

megsárgult képeink maradtak a kamrában, érik,

anyám a családfán a kilátásra vár.

Akarok szaladni én is énekelni,

megállni mellette, bőszen integetni:

engem is vigyetek messze, kicsit pihenni!

De apám csak annyit szól: maradj csak, erre senki se jár.

A nyári boldogság biciklin, a határban érzi,

elmúlt időknek füstös illatát,

ahogy a vázon utazunk, az apám meg én,

beszőtte az emlék, mint kiadó pókszál szobát.

Várjatok ti éberek mindjárt kelek én is,

addig maradok álmomban, církuszban zenélni,

ahol a fűrészporos égen apám a ludakat nézi,

a szárnyas had elejére most már magát idézi,

és azt mondja: aludj nyugodtan, erre senki se jár.

Szabó Balázs bandája:

https://youtu.be/RdTCYvVlQm4?is=j-DdNPxSXR-C71N4

Szeretlek apu, hiányzol❤️

Közel 5 évvel ezelőtt találkoztam azzal az énemmel, a bennem lakó sötétséggel, amit azóta is próbálok magamban kordában tartani. Dolgozom azon, hogy jobb ember legyek. Nem tökéletes, csak napról napra jobb, kiegyensúlyozottabb, erősebb és nyugodtabb.

Az elmúlt hetek és főleg az elmúlt 4 nap eseményei erősen feszegették a határaimat. Céges dolgok...

Pénteken lett volna egy kivitelezésünk, ami nem jött össze a kapkodás és a hibás időmenedzsment miatt. Előtte jeleztem, hogyan kellene ehhez a munkához hozzáállni, de nem, csak azért sem, a főnököm jobban tudta. Szóval nem jött össze a kivitelezés, vissza a céghez a péntek délutáni csúcsban, majd átbeszéltük a dolgokat.

Jöttek megint a víziók, meg majd a folyamatok és azok státuszának állítgatása, az ügyviteli rendszer, stb., stb...

Ekkor kifakadtam, hogy leszarom. Mert egyetlen vágyam van, hogy azt a 8 kibaszott kivitelezést, amit behoztam a céghez, csináljuk meg rendesen, szakmailag kiváló minőségben. Nem érdekelnek a folyamatstátuszok kattintgatásai a szoftverben. Iszonyatosan feszülten jöttem haza, rég nem éreztem, hogy ki kell adnom magamból fizikailag is ezt az egészet. Boxkesztyű fel, és kiadtam magamból a falzsáknál a feszkót.

Hétvégén sokat gondolkodtam, racionálisan, higgadtan, elővéve a közel 3 évtizednyi üzleti tapasztalatomat. Arra jutottam, hogy ha szeptember 1-ig nem változnak a dolgok, akkor állást váltok. Jutalékot nem kaptam az elbaszott projektek után, de ami sokkal inkább megfeszít, hogy az üzleti reputációmat erodálja ez az egész. 5 évvel ezelőtt lenulláztam már egyszer. Most évek munkájával kezdem újra építeni. Nem hagyom, hogy bárki ezt tönkretegye.

Ma reggel vissza az ügyfélhez, és megint el lett baszva a dolog. Az ok szerintem az, hogy a kivitelezéshez használt eszköz nem volt karbantartva az elmúlt 5 hónapban. Vissza a céghez. Menet közben persze megint jöttek a főnökömtől, hogy mi lenne, ha így, meg úgy. Mondtam, hogy nem. Hibafeltárás, javítás, és majd a konkrét dolgok ismeretében tájékoztatom az ügyfelet.

Majd belementünk egy beszélgetésbe. Hellyel-közzel higgadtan adtam elő a véleményem. Persze sikerült megint felbasznia, de uralkodtam magamon. Viszont elmondtam neki, hogy fogja már fel, hogy ez nem egy kibaszott játék, ez komoly dolog. Hogy ne szárnyaljunk, hanem a prompt problémákat oldjuk már meg. Leszarom, hogy mi lesz majd, ha a MOST-ban nem működik az egész.

Olyan, mintha a süllyedő Titanicon arról beszélgetnénk, hogy a parton majd milyen steaket eszünk.

Hazafelé bementem a boltba üdítőt venni, és ott... volt egy kibaszott pillanat, amikor felmerült bennem, hogy veszek egy üveg whiskey-t. Mert ez a megoldás.

Kb. 3 mp volt az egész, és elengedtem.

Aztán elmentem gyűlésre, beszéltem a szponzorommal.

Már nyugodt vagyok és kurva fáradt...

Nem hagyom, hogy a szörny elszabaduljon bennem. Nem ezért tettem meg az utat eddig. Nem ezért dolgoztam magamon, segítettem másoknak.

Nem az 1807 nap miatt írom ezt, hanem magam miatt. Megfogadtam, hogy itt őszintén beszélek a felépülésemről.

Soha senki és semmi miatt nem szeretném veszélyeztetni a józanodásomat. Ha nem tudom megoldani ezt a helyzetet, akkor kilépek belőle. Nem kell a folyamatosan cikázó feszültség, az álmaimba beszűrődő rossz gondolatok.

Békére, megnyugvásra vágyom.

Pénteken végre elküldtük a balfasz kollégát. Igaz előtte még elbaszódott egy nagy projektünk, amire a következő 6 hónapos sales és marketing aktivitást akartam felhúzni.

Bevallom csütörtök este, amikor a főnököm felhívott, hogy baj van a melóval egy csepp örömet vagy haragot sem éreztem, hogy bezzeg én megmondtam. Rezignáltan tudomásul vettem, majd elkezdtem pörgetni az agyamat, hogy tudom ezt kommunikálni annak a célcsoportnak, akiket meg akartam keresni. Arra jutottam, hogy fogalmam sincs :D

De a holnap problémáiért ráérünk holnap aggódni (sicc filmes idézet) szóval lefeküdtem és elmentem nkább péntek délelőtt egy gyűlésre és venilláltam egy sort. Régóta van ez a szokásom, hogy nem baszom szét a hétvégémet azzal, hogy morgok valami problémán. Elmegyek pénteken egy gyűlésre, megosztom a társakkal és könnyítek a lelkemen. Annyira jól sikerült a megosztásom, hogy kaptam egy szponzori felkérést és egy bevezetőt is kértek tőlem.

A szponzor dolgot egyenlőe jegelem. Amikor meglesz az 5. lépés, majd utána. Azt gondolom, hogy ameddig magammal se nézek teljes mértékbe szembe, addig nem vagyok alkalmas szponzornak. Persze szívesen beszélgetek és segítek másoknak. A bevezető pedig a 6. hagyomány lesz. Érdekes téma, utána olvastam egy picit és megtaláltam azokat a pontokat a józanodásomban, ahol kapcsolódhatok a témához. Hiszem, hogy akkor leet átadni a gondolataimat érzéseimet normálisan, ha nem csak felolvasom a könyv adott passzusát, hanem hozzáteszem a rám vonatkozó részeket is.

Szombaton családi ebéd volt, anyu szülinapját ünnepeltük meg. Egyrészt nagyon jó volt a hangulat, a család is, másrészt örömmel töltött el az, hogy bár még nem kaptam fizetést, de a számla felét simán ki tudtam fizetni. Jó érzés, hogy lassan, de ezen a területen is haladok előre és rendezem a dolgaim. Mr nem kell hó végén azt latolgatnom, hogy mit egyek, vegyek e cigit, honnan tudok még egy kis pénzt előteremteni.

Szóval 1800 napja... basszus mennyi minden történt azóta. Akár jó, akár szar dolgok történtek velem, nem ittam.

A hosszú hétvégét megtoldottam 1 nappal és már pénteken szabira mentem. Gondoltam kipihenem magam. Nem sikerült.

Adott az a kollégám, egy kollégám, aki csak a kötelező minimumot hozza és folyamatosan nem teljesít. Alapvetően március óta nem volt kivitelezésünk, ami sikerült volna. Többször beszéltem ugye a főnökömmel, felajánlottam, hogy intézem, konfrontálódok, kezelem a dolgokat. Ezzel nem élt, majd ő intézi. A kolléga folyamatos nem odafigyelése pedig még mindig fentáll.

Ezen malmoztam 4 napig, végül úgy döntöttam, hogy kedden reggel meghúzok egy határt.

Beszéltem a fönökömmel és elmondtam, hogy:
- egyrészt ez az egész szituáció demotiváló, mert ha neki lehet a kötelező minimumot hozni, akkor én se fogom összetörni magam, majd ímmel ámmal tárgyalgatok, néha egy két új ügyfél, közben meg élek mint Marci Hevesen.
- másrészt az elbaszott ivitelezések pénzt vesznek ki a zsebemből, nincs jutalék, marad az alapfizetésem. Normálisan keresek így is, de ezért na...
- harmadrészt ha ez így marad akkor a cég előbb utóbb belefut egy olyan reklamációba, ami anyagilag nagyon fog fájni 
- negyedrészt ha ez nem változik, elkezdek állást keresni
- és végül... az én szakai reputációm sérül ebben az egészben. Egyzser már megtépáztam ezt, most építem kemény munkával újra, nem engedem, hogy mások tegyék tönkre.

Azért tettem meg ezeket, mert a felépülésem alappillére a stabilitás. Ez itt bent pedig minden csak nem stabil. 

Kaptam ígéreteket, megértést, ezeket megköszöntem, de jeleztem, hogy innentől kezdve nem szeretnék mással foglalkozni, mint a saleses dolgokkal. Nem látom értelmét, hogy kedves fönököm kiventillálj magát, amjd ne változtasson semmin se. Én ehhez sem szeretnék asszisztálni.

Bónusz: a héten lett volna az isten háta mögött egy kivitelezésünk, ami az időjárás miatt hiúsut meg. Más probléma csak azért nem merült fel, mert észnél voltam és indulás előtt még rákérdeztem pár, alapvető dologra, ami természetesen nem volt meg. Kezdem unni :D

szóval most kicsit takarékra tettem magam itt bent. Jön a nyár, az 5. szülinapom kb. egy hónap múlva.

Ezek most sokkal fontosabbak, mint mások faszságai.

kicsit sűrű időszak van mögöttem.

Szakmailag bejött egy nagyobb munka. Természetesen szarul alakultak a dolgok. Megpróbáltam a háttérben maradni, hogy védjem magam. Persze az is benne volt, hogy nekem nem kell kontrollálnom a kollégáimat, foglalkozzon mindenki azzal, amihez ért.
Ez egy tanulási folyamat nálam. Nehéz kiválogatni, hogy mi az, ami a múltamból fakadó, szakmailag indokolt visszajelzés a srácok felé, és mi az, ami a személyiségemből fakadó kontrollvágy. Többet jártam gyűlésekre, beszéltem sokszor a szponzorommal, próbáltam higgadt maradni.
Napközben ez jól alakult, de a tudatalattim szokás szerint szórakoztatott éjjel. A múlt héten átlag 5 órát aludtam. Kezdtem teljesen kimerülni, megborult a bioritmusom, 4 körül ébredtem, dolgoztam egész nap kimerülten, hazaértem, aludtam egy fél órát, majd forgolódtam lefekvésnél.

A családommal viszont folyamatosan javul a kapcsolatom, egyre többet beszélgetek az öcsémmel is. Kéthetente hazamegyek, együtt kajálunk, röhögünk nagyokat. Ez jó érzés, de egy pici félsz még mindig bennem van. Továbbra is nehezen fogadom be, hogy szerethető vagyok. Dolgozom rajta, szerintem haladok is.

A magánéletemben véget ért egy közel 2 hónapig tartó kapcsolat. Nem ugyanazt akartuk, és többször úgy éreztem, hogy megfojt a szeretetével. Kedvesen, normálisan adtam visszajelzéseket, határokat húztam, és amikor úgy éreztem, hogy nem változnak a dolgok, lezártam. Ahogy végiggondoltam ezt a 2 hónapot, és összevetettem azzal, hogyan viselkedtem Zs-vel, megértettem, amit egyszer nekem mondott: „Nem tudom felvenni a versenyt a szereteteddel.” Igen, van, amikor túl sok. A folyamatos bókok, törődés, kedvesség, jelenlét.

A párkapcsolatban is, mint az életem minden területén, próbálok folyamatosan fejlődni. Többé-kevésbé sikerül. Néha többé, néha kevésbé :D De legalább már felnőtt ember módjára tudom a másikkal megbeszélni az érzéseimet.

Beszélgettem utána barátokkal, AA társakkal, a szponzorommal.
F és B is nagyon jó kérdéseket tettek fel, amik az önismeretem felé mutatnak. Ezen a téren is dolgozom majd, de most priorizálnom kell, mert ennyi mindent nem tudok egyszerre kezelni.

1780 nap, lassan 5 év. Basszus, repül az idő. De csak a mai nap :)

Ezt a mondatot egy idősebb társam megosztásában hallottam. Nagyon megfogott.

Többször fordult velem elő, hogy amikor mentem haza anyuékhoz, akkor előre elkezdtem félni, hogy megint mit rontottam el, milyen a múltamból fakadó dolgokkal szembesülök majd. Félreértés ne essen, sok olyan dolgot tettem, ami rájuk nézve bántó volt, vagy olyan adósságokat generáltam, amiket a mai napig törlesztek. Szóval haragudhatnának vagy utálhatnának azért, ami voltam.

De ők szeretnek. Hálistennek. Egyre jobb a családommal a kapcsolatom, múltkor már írtam arról, hogy az öcsémmel elkezdtünk újra beszélgetni. Most hétfőn is voltam otthon, igaz a leveleimért ugrottam be, de ott maradtam 1 órára, nevettünk, beszélgettünk. Láttam anyámon, hogy mosolyogva nézi a fiait, akik egymás szavába vágva, röhögve beszélgetnek. Hihetetlen jó érzés volt így, családi körben lenni. Meg is beszéltük, hogy vasárnap megyek megint haza, és együtt ebédelünk. Tudom, anyák napja is lesz, anyu imádja az orchideákat, vett is magának egy kiállításon egy rakattal. Kifizettem, örömmel tettem. Láttam, mennyire örül neki. A gesztusnak is, és annak is, hogy hosszú évek után megint ott tartunk, hogy normálisan keresek pénzt, nem kölcsön kérek, hanem tudok adni. Nem a pénz a lényeg nála, hanem hogy látja, rendezem az életem.

Szóval félni a szeretetüktől... jó volt hallani ezt a mondatot, gondolkodni rajta, a saját életemre vetítettem. Azt hiszem, a fejlődésem egyik oszlopa, hogy megbocsátottam magamnak. De ezt nem elég szavakkal megtenni, el is kell hinni, elfogadni és átérezni. Amikor már úgy érkezem haza, hogy a CSALÁDOMhoz megyek, akik segítenek, elfogadnak olyannak, amilyen vagyok, és nem félek attól, hogy szembesítenek önmagammal, akkor újabb csodás dolgok történnek / történhetnek velem. Várom a vasárnapot velük. Nem is emlékszem, mikor volt bennem ez az érzés utóljára.

Folytatom ezt a csodás kalandot tovább, amit úgy hívnak: ÉLET. Kaptam egy második esélyt a gondviseléstől majdnem 5 évvel ezelőtt. Hiszek benne, hogy a lehető legjobban kell élnem vele.