Sűrű hét van mögöttem. Ha már a magánéletem olyan, amilyen, belevetettem magam az üzleti életbe.
(A magánéletemről és a társkeresőkön szerzett tapasztalataimról külön írok majd egy bejegyzést, mert az megér egy misét.)

Szóval munka, pontosabban az üzleti élet. Bevallom, nagyon sikeres hetem volt. Sok olyan háttértárgyalást és megbeszélést folytattam, amelyek a céget és a karrieremet is előreviszik. Teljesen mindegy, hogy elmúltam 50, soha nem éreztem magamban ennyi erőt és határozottságot, élvezem.

Hazafelé jövet azon gondolkodtam, hogy amikor piáltam, hasonló érzések voltak bennem egy-egy sikeresebb üzlet után. Most viszont teljesen józanul tudom ezt megélni. Nincs bennem vágy, hogy valamilyen külső szerrel még tovább fokozzam az élményt. „Igyunk rá egyet, ünnepeljük meg!” Ezek a gondolatok régebben ott voltak bennem.

Most egyszerűen csak jól érzem magam. És ez a siker, ez az erő pont addig tartott, amíg hazaértem. Mert most, péntek este már a hétvégéé, a pihenésé az időm. Hétfőn majd újra felveszem a fonalat, és kipihenten vetem bele magam a következő hétbe.

Nem ma, nem most és nem azonnal. Megvolt, jó volt, most máshol van a fókusz. Magamon, a kikapcsolódáson és a feltöltődésen.

Holnap az A.A. szolgálatában kórházi üzenetátadásra megyek egy fiatal barátommal, este pedig gyűlés, sőt lelkiismereti gyűlés is lesz. Vasárnap pedig jöhet az édes semmittevés. Egy nagy alvás, egy kis Playstation , valami könnyű, de finom kaja, edzés, láblógatás. Bármi, ami én vagyok, amihez kedvem van.

Öcsémmel is egyre jobb a kapcsolatom. Múlt vasárnap bográcsoztunk, közben két órán át beszélgettünk, röhögtünk és csipkelődtünk. Jó volt. Mondjuk anyámat nem tudtam orvoshoz vinni, de mindent a maga idejében.

Attól, hogy a párkeresés most nem jött be, még nem vagyok magányos. Jól érzem magam. Magammal.

Sűrű hetem volt.

Úgy tűnt, kedden megállapodom egy céggel, és november 1-től ott kezdek. És milyen a sors… Csütörtökön kaptam egy jobb ajánlatot. Igaz, nem azonnali kezdéssel, csak jövő márciustól, de kreatívabb munka és lendületesebb csapat várna. Nem kapkodtam, türelmet kértem mindenkitől. Nem akartam most és azonnal dönteni, de a halogatás útját sem választottam. 
Inkább beszéltem olyanokkal, akik szakmailag és emberileg fontosak nekem. Nem azt kértem, hogy döntsék el helyettem, hogyan tovább. A véleményükre voltam kíváncsi, hogy mérlegelni tudjak.

F-fel is hosszasan beszélgettem. Ő pont olyan dolgokra szokta felhívni a figyelmemet, amiken én hajlamos vagyok átsiklani. Kellemetlen dolgokat is szóba hoz, de ez nem baj. Tanulom, hogyan kezeljem azokat a véleményeket és álláspontokat, amelyek eltérnek az enyémtől. Vagyis gyakorlom az elfogadást és a türelmet.

Közben az öcsémékkel is beszéltem anyám miatt. Nincs jó állapotban, és megpróbálom elvinni orvoshoz, mert rájuk nem hallgat. Ez azért egy picit megfeszített.

Hétvégén aztán, mindent figyelembe véve, át akartam gondolni a helyzetet. Mondjuk, kurvára nem sikerült, mert egy csepp időm sem volt. AA-meetingek, karitatív tevékenységek, plusz a család.

Ez van. Most lesz egyben három napom, majd kipihenem magam, és semmit sem fogok csinálni. Igyekszem lassan sietni. Pihenni. Megtalálni, hogy a saját életemben hol vagyok én.

A születésnapom környékén valahogy előjött belőlem a magány érzése. Nem az a fajta, amikor az embernek nincs senkije, hanem az, amikor hiányzik mellőle valaki. Egy társ.

Nem a szex hiányzik. Sosem volt problémám azzal, hogy eltöltsek valakivel egy kellemes estét, nvezhetjük ezt úgy, hogy barátság extrákkal. Én viszont már egy társat szeretnék magam mellé. Valakit, akivel szeretjük egymást. Aki mellett nemcsak a jó pillanatokat lehet megélni, hanem a hétköznapokat is. A nevetést, a beszélgetéseket, az összebújást, a csendet. Az életet. 
És ez azért érdekes, mert ma már egyedül is boldog vagyok. Nem érzem úgy, hogy valaki nélkül ne lennék teljes. Egyszerűen csak azt érzem, hogy van még egy szint, amit szívesen megélnék.

R. megmutatta, mire vágyom. Néha elég egy mosoly, egy pillantás, valami apróság, amitől az emberben megmozdul valami.

A legutóbbi A.A.-gyűlésen a felépülés és a szerelem kapcsolata volt a téma. Nem túl gyakran kerül ez elő.
R. is ott volt, és bevallom, egy kicsit foglalkoztatott, hogy mit fog gondolni arról, amit megosztok. De végül elmondtam, ami bennem volt. Beszéltem arról, hogy milyen érzések voltak és vannak bennem, a változásról, a fejlődésemről. És arról is, hogyan próbálom kezelni ezeket az érzéseket.

Aztán a gyűlés után beszélgettünk, és valahogy zavarban voltam. Mint egy kamaszfiú. Nem azért, mert szégyelltem volna, amit a gyűlésen mondtam. Hanem mert ott volt előttem egy nő, akit szépnek látok. Nemcsak nőként, hanem emberként is. A mosolya, a vidámsága, ahogy ráncolja a homlokát, amikor gondolkodik. Abban a pillanatban úgy éreztem, mintha a nyüzsgő tömegben kettesben lettünk volna. Egy mosoly vett minket körül, és megszűnt a külvilág.

Nem akarok ebbe többet belelátni, mint ami. Nem kell minden érzésből történetnek, minden szép pillanatból lehetőségnek lennie. Vannak dolgok, amelyek egyszerűen csak jók úgy, ahogy vannak. A gyűlésen viszont rájöttem valamire. Képes vagyok beszélni ezekről az érzésekről. Nem kell elrejtenem őket, nem kell úgy tennem, mintha nem vágynék kapcsolatra, és nem kell egyedül maradnom velük. Ebben sokat segít az A.A. és a szponzorom is. Amikor megosztom, ami bennem van, valahogy már nem olyan nehéz. Nem feltétlenül kapok megoldást, de nem kell egyedül cipelnem a gondolataimat.

Zs. már nincs az életemben, R. pedig csak barátként van jelen. De ettől még szerethető és értékes ember vagyok. Van életem, vannak barátaim, vannak emberek, akikhez fordulhatok, és van bennem szeretet, amit szívesen megosztanék valakivel. Talán egyszer megérkezik az az ember, akivel kölcsönösen szeretjük majd egymást. Nem tudom, mikor, és azt sem, ki lesz az. Nem kell ma választ kapnom erre a kérdésre.

Addig pedig igyekszem élni azt az életet, ami most az enyém.

A születésnapom környékén megérkezett a magány érzése. De nem kellett elmenekülnöm előle, és nem kellett egyedül maradnom vele. Elmondhattam a gyűlésen, beszélhettem róla a szponzorommal, és közben rájöttem, hogy nincs semmi baj azzal, ha vágyom valakire magam mellé.

Öt évnél is több józanodás után talán ezt is tanulom: nem kell minden érzést azonnal megoldanom. Néha elég, ha megélem, beszélek róla, és hagyom, hogy a maga útján továbbmenjen.

És közben élem az életem.

Úgy gondoltam, hogy a születésnapomon az a legjobb, ha azt teszem, amihez kedvem van. Ezért elmentem egy gyűlésre, és megköszöntem a közösségnek mindazt, amit kaptam. 
Hat évvel ezelőtt még egymás után rendeltem a pálinkákat egy étteremben. Apu halála még frissen marcangolta a lelkem. Nem akartam érezni. Nem akartam létezni.

Ennyi évvel később pedig, több mint öt év józanodással a hátam mögött, egyszerűen élveztem a napomat. Rengetegen felköszöntöttek, sok kedves üzenetet kaptam. Ezek mind emlékeztettek arra, hogy szerethető ember vagyok, és jó úton járok. Nagyon jól esett. Ez nem történhetett volna meg a társak, a szponzorom, a lépésmunka és Apu nélkül.

A gyűlés után elmentem, és vettem magamnak egy szép bakancsot. Méghogy csak a nők szeretik a szép cipőket?! :D
Utána meghívtam magam egy jó ebédre, majd itthon pihentem. Az estémet pedig egy kedves barátommal töltöttem.

Szombaton beugrottam F-hez, megleptek a párjával egy élmény vezetéssel, kaptam ölelst is :) Majd család, anyu kacsasültje, pihenés és este gyűlés. Ma egy pici főzés, némi rendrakás és pihenés. Énidő. Azt hiszem, jobban nem is telhetett volna ez a hétvége.

Köszönöm, és hálás vagyok azért, hogy ezen az úton lehetek.
Már nem a múltat elemezgetem, de nem is zárom rá az ajtót. 
Meg tudtam élni ezt a hétvégét olyannak, amilyen volt. Szépnek és normálisnak.

Sok mosollyal, szeretettel és emberséggel.

Holnap betöltöm az 50-et.

Nincsenek bennem aggályok vagy félelmek, hogy járókerettel tudok csak kikelni az ágyból holnap reggel. Vagy hogy úristen, mi lesz, mert...

Egész héten volt azonban bennem valami apró feszültség. Nem tudom, hogy a holnapi nap miatt, a munkahelyváltás miatt, vagy éppen a magánéletemmel kapcsolatban. A legtöbb, amit ilyenkor tehetek, hogy beszélek a szponzorommal és elmegyek gyűlésekre. Aztán majd az élet alakítja a maga útját és az enyémet is. Az elmúlt évek egyik pozitív hozadéka a türelem. Már nem akarok azonnal mindent. Régen azt gondoltam, hogy nekem most, ebben a szent pillanatban jár a megértés gyümölcse. Tudnom kell. Értenem kell. Most. 
Régen így működtem.

Most csak próbálok türelmes lenni. Kivárni a dolgok alakulását. Örülni, ha számomra kedvezően alakulnak, és elfogadni, ha nem. 
A munkával kapcsolatban is lassan halad a változás. Azaz nem most azonnal. :) Jövő héten beszélek újra a céggel, megnézzük, hogyan tovább. Bent normálisan mennek a dolgok. Pontosabban úgy, ahogy eddig, leszámítva, hogy már nem veszem magamra a faszságokat.

Kedden úgy alakult, hogy gyűlés után együtt vacsoráztam R-rel és beszélgettünk. Pozitív érzések voltak bennem, normálisan tudtam neki a saját élettapasztalataim alapján segíteni, vagy legalábbis válaszolni. Amikor hazajöttem, úgy éreztem, írnom kell neki egy levelet. Megírtam, de végül nem küldtem el. Rájöttem, hogy amit írni akartam, azt már úgyis tudja. 
Nem kell mindig, mindenhol ott lennem. Nem akarok mindig én lenni a Szamár a Shrekből, aki ott ugrál, hogy: „Én, én! Tudom az utat!” Lassan siess. Ezt tanultam a programban. Aludj rá egyet, mondtam magamnak. A szponzorommal is beszéltem erről. Nem adott tanácsot, csak meghallgatott. Ez többet jelentett minden bölcs tanácsnál. :)

Nekem kell felfedeznem az utat, a benne rejlő szép és nehezebb pillanatokat. A hála és az érzelmek normális megélése számomra az egyik legnehezebb feladat. Nem azonnal és intenzíven kell. Hanem szépen, lassan, kivárva. Mindennek megvan az ideje.

„A hely, az idő és a mód, kisfiam” – mondogatta mindig apu. Mennyire igaza volt. De más egyetérteni valamivel, és más megélni ezt.

Szóval holnap 50. Barátokkal, de legfőképpen a családommal. Akik készülnek. várnak. Engem. A felépülőt. Kibaszott jó érzés, hogy anyuval nevetgélve arról beszélgettem: semmi más ajándékra nincs szükségem, csak a családra és sült kacsára. ❤️

– Beszélhetnénk? 
– Igen, én is beszélni akartam veled – válaszolta a főnököm.
– Nem vagyok elégedett a munkáddal, úgy látom, hiányzik a lelkesedés - folytatta tovább. 
Majdnem felnevettem. Gyors mérlegelés után csak annyit mondtam: 
– Jól látod.

Nem akartam vitatkozni, érvelni, meggyőzni. Higgadtan azért adtam visszajelzést, elmondtam a pénteki esettel kapcsolatban is az érzéseimet. Nem igazán volt foganatja. Vagy nem úgy van, vagy nem emlékszik. Egy régi filmes poén jutott eszembe. (Tudom, senki sem látta jönni, hogy van egy idevágó filmes poénom. :D )
A Be Cool című filmben hangzott el: 
– Tudod, mit mondasz annak az embernek, akinek két monokli van a szemei alatt? 
– Semmit. Elsőre sem értette meg.

Szóval elmondtam, hogy állást keresek. Próbálom őszintén élni az életem, nem akartam sunyiskodni. Ebben maradtunk, kölcsönösen biztosítva egymást a baráti hangulatról.

A hét többi része viszonylag eseménytelenül telt. 
Szerdától F-éknél vagyok. Wellnesselni mentek a párjával, én pedig házpásztorként vigyázok a házra és a kutyusra. Jó volt kimozdulni otthonról, zöldövezetben lenni, vigyázni valakire. 
Jó... konkrétan egy éhenkórász, imádnivaló szeretetgombócra. :D Nagy a szerelem, még ha az ágy használatán hajnali kettőkor ismételten vitába is bonyolódtunk. Ugyanis a tegnapi egész napos üzleti konferencia előtt semmi más vágyam nem volt, mint az ebbel csacsogni éjjel az ágymegosztásról. Arról, hogy a lábamnál és a lábamon szerintem két külön fogalom. A kis, habtestű, 25 kilós eb szerint meg egy és ugyanaz. :D ❤️

Tegnap este elmentem még itt gyűlésre is. Régen voltam, ide mentem be először sok-sok évvel ezelőtt. Pont olyan barátságosan fogadtak, mint akkor. Jó volt. Feltöltött.

Anyuhoz is átugrottam még. Beszélgettünk, ismerkedünk, barátkozunk egymással, és egyre jobban megy. Amikor eljöttem, megöleltem és mondtam neki, hogy szeretem.

A remény, cselekvés nélkül, gyilkos...

Ezt a gondolatot egy idősebb társtól hallottam gyűlésen. Igaza volt.

Sokszor gondoltam, hogy a remény felőröl. Hogy majd valamikor jobb lesz. Viszont azt mindig kifelejtettem a gondolataimból, hogy tenni, cselekedni is kell ahhoz, hogy a dolgok változzanak.
Többször hallottam társaktól, hogy majd a FE eldönti, megsegíti, majd lesz valahogy. Mindig bennem volt, hogy cselekedni kellene, nem csak a FE-ben bízni. 
Azért vicces ez a fura kettősség, ami bennem volt, így utólag visszanézve. Másoknál nem értettem, hogy miért nem cselekszenek, én pedig nem haladtam, mert basztam tenni bármit is, csak vágyakoztam.

Viszont az utam során egyszer csak megérkezett a cselekvés is a hit mellé.

Pénteken leültem beszélgetni egy nagyon régi barátommal az üzleti körökből. Annyira jól sikerült ez a beszélgetés, hogy a végén állást ajánlott. Megbeszéltük, hogy nem kapkodunk, októberben véglegesítjük, hogyan tovább. Fülig érő szájjal jöttem el, és siettem vissza a céghez, hogy felvegyem a céges autót, mert Budaörsre kellett 13 órára kiérnem egy üzleti rendezvényre. Ez nem egy meghirdetett, publikus esemény volt. Külön meghívót kaptam, mert látják, hogy korrekt és megbízható vagyok.

Mikor visszaértem a céghez, kérdeztem a kollégámat: 
– Hol a céges kocsi? 
– A főnök elvitte, későn ér csak vissza.

Egy pillanatig csak néztem ki a fejemből. A héten kétszer mondtam, hogy kell a kocsi. Fontos rendezvény lesz. A céges naptárban is ott virított. Csendben jegyzem meg, hogy az új ügyfelek és a több megrendelés nagyjából kétnaponta elhangzó elvárásként jelennek meg a főnökömtől.

Az igazság az, hogy nem a harag vagy a düh volt az első érzés bennem. Elkezdtem röhögni. Hangosan. 
Valahogy úgy, mint Tom Hanks a Pénznyelő című filmben. 
Benne volt a tehetetlenség, az elfogadás, és az is, hogy mekkora fasz vagyok. Fél éve hezitálok azon, hogy EZT a céget akarom jobbá tenni.

Fogtam magam, hazajöttem és pihentem. Persze megérkezett a harag is, de egyszerűen elengedtem. Amikor a főnököm hívott, nem vettem fel. Elhatároztam, hogy kedden, azaz holnap bemegyek, és higgadtan elmondom, hogy nekem eddig tartott a türelmem. 

Nem követelek. Nem hisztizek. Csendesen szeretném elmondani, hogy elegem van abból, hogy folyamatosan én kerülök kellemetlen helyzetekbe, és nekem kell magyarázkodnom. 
Elegem lett. De ez most nem valami harsány dühkitörés. Ez véglegesebb. Csendesebb. Amikor megadom magam és belátom, hogy teljesen mindegy, mit teszek, itt nem fognak változni a dolgok. Már nem vagyok dühös vagy csalódott. Elfáradtam. Viszont büszke vagyok magamra, mert cselekedtem.

Tettem egy lépést az utam és magam érdekében, hogy változtassak.

„Az ember kétszer hal meg. Először, amikor a lelke elhagyja a testét. Másodszor pedig, amikor utoljára ejtik ki a nevét.”

Szia Apu!

Ma, 6 éve, hogy reggel elmentél.

Annyi minden történt ebben az évben is. Mindig olyan nagy lendülettel készülök arra, hogy miről fogok neked írni, de aztán csak ülök itt a gép fölött és keresem a szavakat.

Aztán eszembe jut, hogy mindig itt vagy velem, bennem élsz tovább, ahogy abban a levélben is írtad. Megnyugtat, hogy velem vagy, figyelemmel kíséred az utam, az életem. Néha mosolyogsz, néha csak a homlokod ráncolod, de abban biztos vagyok, hogy pont ugyanúgy szeretsz, ahogy régen.Gyakran eszembe jut, amikor hazatelefonáltam, és csak mély hangon beledörmögtél a telefonba:

– Halló? 
– Szia apa, én vagyok az. 
– Szia kisfiam, hogy vagy?

Minden egyes telefonnál ez volt. Szerettem már akkor is, és szeretettel gondolok vissza erre most is.

Az az emlék is bennem van, és sokszor eszembe jut, amikor a Markazi várba mentünk el, csak mi ketten. Ha behunyom a szemem, szinte látom, ahogy az erdőben a napsugarak megcsillannak a fák levelei között, és túrázunk. Lassan, nem sietve, emlékeim szerint vagy 20 kilométert gyalogolva az erdőben. Beszélgettünk, nem tudom miről, csak arra emlékszem, hogy szinte végig dumáltuk az egész utat. Meséltél, kérdeztem, válaszoltál...Azt hiszem, életem egyik legszebb napja volt. 

Hétköznapi, megis csodás pillanatok ezek ❤️
Tudod, hálás vagyok, hogy sok ilyen közös emlékem van veled. Köszönöm. Köszönök mindent!

A héten, amikor a keddi gyűlésre sétáltam, egy pillanatra megálltam ebben a csodálatos őszi időben. Élveztem az utca nyugalmát, a szép őszi színeket. Nem siettem. Leültem, vettem magamnak egy olasz presszót, és azon gondolkodtam, hogy most már több a szép nap a felépülésemben, mint a rossz. Hogy ma is mosolyogva tudok neked írni. Nem a fájdalom van bennem, hanem a szép emlékek.

Annyiszor mondtam már, hogy hálás vagyok, de más mondani, és más megélni. Amikor becsukom a szemem emberi pillanatok sokasága jut hirtelen az eszembe. És mosolygok, magamtól. Attól az érzéstől, hogy a magamba és a felépülésembe fektetett munkának megvan a maga gyümölcse.

Legyen az egy emberi érzés, egy szép mosoly, mások segítése vagy a ma esti könyvbemutató, amire elmentem. Köszönöm, hogy te sem mondtál le rólam soha, hogy az apám voltál. Hogy szerettél.

Őszintén és tiszta szívből.

Szeretlek!

„York napsütése rosszkedvünk telét
Tündöklő nyárrá változtatta át.”

Shakespeare - III. Richárd

Mindig nagyon szerettem ezt az idézetet, bár a felépülésem előtt inkább csak a hangzása és az irodalmi értéke tetszett. Hiába, Shakespeare zseniálisan írt az emberi kapcsolatokról, az életről, a politikáról és úgy általában az emberi természetről.

A mai napomban viszont inkább átéltem ezt a folyamatot.

Nem vekengek azon, hogy bent a cégnél mennyire nem érzem jól magam. Hosszú hétvége van mögöttem, kevés pihenéssel és minimális énidővel. A cégnél pedig nem változnak a dolgok. Mondjuk, fel is adtam. Csak minimális figyelmet fordítok a céges, vezetői dolgokra. Mindenre az a válaszom, hogy ez nem tartozik a kereskedelem körébe, szóval hagyjanak vele békén. Igyekszem szigorú, de korrekt határokat húzni. Többé-kevésbé sikerül. 
Hol többé, hol kevésbé. :D 
Abban, amihez értek, továbbra is sikeres vagyok. Vagy lennék, ha hagynának dolgozni. Ésszel tudom, hogy szarjak rá. Engedjem el. Pontosabban fel se vegyem. Viszont azért az érzéseimet befolyásolja ez az egész helyzet. Arra fókuszálok, hogy ez inkább erőt adjon az új munka kereséséhez.

Az estém viszont a napütésé volt.

Gyönyörű volt. Nőként is, emberként is. Kávéztunk, beszélgettünk. Mint két felnőtt, nő és férfi. Nem mint két felépülő. Hol nevetve, hol komolyan, de végig őszintén osztottunk meg egymással gondolatokat, érzéseket. 

Nagyon jó érzés volt, hogy nem öntöttem rá az érzéseimet az első két percben, türelmetlenül. Hagytam, hogy elkezdődjön a csevej. Hogy normálisan beszélgessünk. És amikor eljött az ideje, beszéltem arról, ami köztünk van. Pontosabban a saját érzéseimről. Felnőtt férfiként. Őszintén. Nem lerohanva a másikat, nem hódítva, hanem egyszerűen kedvesen és emberi módon. Majdnem két órát beszélgettünk.

Jól érzem magam. Mondhatni boldog vagyok. Nem miatta. Magam miatt. Azért, mert meg tudtam élni egy szép őszi estét egy olyan ember társaságában, aki fontos nekem. Azért, mert őszintén és normálisan meg tudtam fogalmazni az érzéseimet valakinek. Bármennyire is furcsa, ezzel mindig gondom volt.

Aztán csak álltam hazafelé a Ferenciek terénél. Csodáltam a kivilágított épületeket, zenét hallgattam, és béke volt bennem. Meg egy pici mosoly a lelkemben.

Tíz nappal ezelőtt azt írtam, hogy mennyire jól mennek az üzleti dolgok, és hogy ezért is mentem el gyűlésre. Elkiabáltam. 😁

Sajnos tegnap megfordult ez az egész. Bármennyire is szerettem volna, bármennyire is tettem oda magam, vannak helyzetek, amikkel egyszerűen nem tudok mit kezdeni. Például azzal, amikor a főnököm mikromenedzseli a dolgokat, átnyúl a fejem felett, vagy amikor képtelen döntéseket meghozni. 

Reggel, amikor bementem, megint előkerült az a kérdés, hogy azt a kollégánkat, aki rengetegbe kerül, és jelenleg még érdemben nem termeli ki a költségeit, megtartsuk-e vagy sem. Ezt a témát egy hete rágjuk. Az én véleményem egyszerű. Egy szar cashflow-helyzetben lévő cégnél meg kell hozni a nehéz döntéseket. Igen, a mi vezetői felelősségünk, hogy annak idején felvettük a kollégát. Ezt lehet tovább görgetni, vagy lehet hozni egy nehéz döntést és rövidre zárni.

Egy héten keresztül többször elmondtam az álláspontomat. Egyre fáradtabban. Levezettem, hogy ha a kolléga marad, akkor folyamatosan nő a mínusz. A főnököm álláspontja viszont az, hogy majd ügyfelekkel pótoljuk. Igen. Én is szeretnék új ügyfeleket. Pontosan ez az én dolgom. Viszont az ő korábbi, elhibázott döntései miatt nem én szeretnék tovább szívni úgy, hogy közben egy olyan problémáról beszélgetünk egy hete, amiben már rég meg kellett volna hozni egy döntést.

Szóval reggel azt mondtam: engem ez már nem érdekel. Ő a cég tulajdonosa, döntsön. Én pedig szeretnék végre azzal foglalkozni, amihez értek és ami a dolgom, ügyfelekkel. Elmentem tárgyalni. Mire visszaértem, ő már az én emberemmel kommunikált direktben. Átlépve azt a szolgálati utat, amit ráadásul ő kért meg, hogy dolgozzak ki és tartassak be. Na, itt már kezdett felmenni bennem a pumpa. 
Amikor ezt szóvá tettem, normálisan, nem értette. De hát ő csak segíteni akart. Mondtam, hogy az, hogy segít, és az, hogy egyeztetés nélkül megcsinálja helyettem, ráadásul úgy, hogy nem is informál róla, két teljesen különböző dolog. Továbbra sem értette. Én pedig lecsuktam a laptopot és hazajöttem. Kurvára ideges voltam.

Elmentem egy gyűlésre, tartottam egy bevezetőt, és a szponzorommal is beszélgettem egy jót. Illetve ő is ott volt. Sugárzóan, szépen, mosolyogva. Mintha a FE-m emlékeztetni akart volna rá, hogy mi is az igazán fontos az életemben.

Az emberi kapcsolatok.

Később még beszélgettünk egy kicsit. Annyira feltöltött az a kis kommunikáció is. Mosolygós volt, csipkelődős, emberi. Kiderült, hogy az a mém, amiben kv-zni invitáltam, neki nem volt egyértelmű. Csodás az írásos kommunikáció. Viszont tisztáztuk és a jövő héten beszélgetünk egy jó kávé mellett. :)

Ma meghoztam egy döntést. Állást keresek. Magamra fókuszálok. Hiszen mindazt, amit az elmúlt években felépítettem magamban, hogy kedves vagyok, többnyire mosolygós és józanodó, senki kedvéért nem fogom veszélyeztetni. Ha ebben a helyzetben maradok, megint bezárkózom. És az az út nem arra visz, amerre menni szeretnék. Ez pedig már az én felelősségem.