Most értem haza. 5 óra magány, csend, a lenyugvó nap fény, a csillagos ég, közel 200 km vezetés, séta kellett ahhoz, hogy elengedjek bizonyos dolgokat.

Nagyon lelkesen és nagy lendülettel álltam bele az anyámmal való kapcsolatom rendezésébe. Pedig olyan társam, akinek adok a véleményére óva intett ettől. De hát az egóm.. majd én jobban tudom, tök jó sikerülni fog, hiszen múlthéten már voltak erre utaló jelek, hogy talán normális lesz anyámmal a viszonyom. Lehet, hogy egyszer az lesz, lehet, hogy majd egyszer kezelni tudom ahogyan az életet látja, megértőbb és elfogadóbb leszek vele. Most nem megy. Sajnálom, megpróbáltam. Nem lett katasztrófa a vége és nem volt ivásvágyam, de 5 kurva óra kellett egyedül, hogy rendet tegyek a fejemben. Mielőtt ma leléptem volna, kizárva a külvilágot, akik fontosak jeleztem nem leszek elérhető. Többen aggódtak miattam ma gyűlés után. Jól vagyok, majd reggel írok nekik.

Zs-nek küldtem egy, na jó két, hangüzenetet, remélem csak reggel hallgatja meg. Tudom, hogy tudja mit érzek és a mai telefonhívása szívmelengető volt. Tudom, hogy megérti, hogy ami tegnap este történt velem az egy rohadt nagy trauma volt, sajnos rosszul kezeltem felé. Ok bevallom ő se állt a helyzet magaslatán. Érthető, hisz a családi nyaralás nem mindig a pihenésről szól. Egyébként nem tudom meddig bírja még, hogy van egy alkoholista szerelme. Csodálom a türelmét, érzem, hogy igyekszik de néha olyan ez az egész mint egy kötélhúzás. Ki fárad el előbb. Ő, hogy alkoholista vagyok és bár lelkileg stabilitásra törekszem, de vannak kilengéseim vagy én, hogy nincs itt mellettem. Nem tudom, őszintén nem tudom a választ. De kár a jövő miatt aggódni, tudom,  ha dolgozom magamon jobb lesz. Hiszek ebben, abban is ha én jól vagyok, akkor mi is jól vagyunk. Csak rohadtul hiányzik. Nem azért hogy megnyugtasson, ő nem egy szer az életemben, hanem a szerelmem. Szerintem ezt a helyzetet egy normális ember is nehezen viselné, hát még én. 

Azért volt megrázó és mélyen felkavaró, ami tegnap történt, mert hát ki szeretne 45 évesen megszégyenülni az anyja előtt. Ma is úgy éreztem, mintha leforráztak volna. Még most is rossz érzés. Még F-fel is beszéltem este, mielőtt elindultam volna az utamra. Írta utána, hogy fogadjam el az állást, ne foglalkozzak anyámmal. Persze, hogy el fogom, ha visszajeleznek.

Szóval ma este elengedtem az életemnek ezt a részét. Fáj, hogy apa ment el, fáj, hogy nem kapom meg azt a figyelmet és megértést az anyámtól, amit tőle megkapnék. De ezen nem tudok változtatni, a saját érdekemben viszont el kell anyámat engednem egy időre. 

Egy dologra büszke vagyok, hogy nem volt ivás vágyam, meg se fordult a fejemben, hogy igyak, pedig jártam a Dohány utca környékén, csupa kiülős hely, fiatalok, itallal. Eszembe nem jutott. 

ez a 49-ik napom, lassan  lefekszem, holnap találkozom a szponzorommal, gyűlésre megyek és.. és annyira jó lenne azt írni, hogy rendben lesz minden. De akkor hazudnék. Az életemben semmi sincs teljesen rendben. Semmi nincs, ami kerek és egész lenne teljesen. DE és szándékos a nagy de, amit ma végig gondoltam, hogy csak rajtam múlik, hogy az apró kis darabkákból, összerakok e szép gömbölyű, stabil dolgokat.