Nem tudom leírni, vagy elmondani, mennyire jó érzés. Igazából csak érzem magamon és a környezetem is látja, érzi.

Milyen az, amikor ma a főnököm jött oda, hogy szia, letelt a munkaidőd, menj haza pihenni. - Kurva jó érzés. Hogy mosolyognak az emberek?, Hogy köszönünk egymásnak? Hogy tényleg átjön ez a hely olyan, mint egy nagy család? Megfoghatatlanul jó. Igen tudom, hogy itt is lesznek problémás helyzetek, hogy itt se minden fenékig tejfel. De akkor is.. Akkor is kurva jó érzés volt ma reggel bemenni dolgozni. Érezni, hogy tartozom valahova, hogy vannak már ismerőseim, akik meörülnek nekem, rám mosolyognak. 2-3 szó, small talk, ahogy Zs szokta mondani, de mégis olyan sokat hozzátesz ahhoz, hogy embernek érezzem magam.

Rám fért, nagyon... Az elmúlt hetekben már mélyponton voltam lelkileg. Tudtam, hogy mehetek az Ikeába, de még is olyan távolinak tűnt. És amikor ott voltam, akkor 2 napig tartott mire el is hittem, tényleg ott vagyok és ez nem csak valami képzelgés vagy álom.

Ennek az egésznek pedig olyan hozadékai vannak, hogy normálisabb mederben kezdtem el kommunikálni a környezetemmel. Első sorban Zs-vel, mert az elmúlt időszakban, még ha szelídebben is mutattam ki, de megnőtt a ragaszkodásom felé. Alig vártam, hogy beszéljünk, találkozzunk, együtt legyünk. Ha írt, eldobtam mindent, hogy megnézzem mit küldött. Tegnap óta pedig ez más mederbe került. nyugodtabban kezelem.

Igen, tisztában vagyok vele, hogy ez egy folyamat és ezen keresztül kellett mennem, megdolgoznom magamat, magamért, hogy idáig eljussak lelkileg. Jó érzés most fáradtan, de nyugodtan, pici mosollyal az arcomon blogolni, majd eltenni magamat holnapra.