Elékezett ez a nap is. Amennyire vártam, annyira furcsa volt megélni. Vegyes érzések voltak bennem, hiszen a kollégáimat zömmel nagyon megkedveltem ezalatt a fél év alatt. Kaptam, muffint reggel, öleléseket, bíztató szavalat a nap végén.

Én aki érzelmileg be voltam egész életemben zárkózva nehezen tudom ezeket értelmezni. Persze az elmúlt évben sokat fejlődtem, megtanultam elfogadni, hogy értékes vagyok, szerethető. Ők is ilyennek láttak. Jól esik.

Viszont a magánéletemben most elkezdtem bezárkózni egy picit. Tényleg törekszem arra, hogy elfogadjam a helyzetem, de egyre inkább bennem van, hogy jó ez nekem? Nem szeretem, hogy felmerül ez a kérdés. Törekszem arra, hogy normális ember módjára éljem meg az érzéseim, Zs hiányát, a siófoki projekt lezáratlanságát. A várakozást. Ha munka van el tudom terelni a figyelmem, de az üresjáratoknál nem. 

Ezért egy picit tartok is attól, hogy így az IKEA után hogyan fogom ezt kezelni.

Tudom, hogy Zs családi nyaraláson van. Azt is tudom, hogy nem olyan mint én, aki folyton kimutatja az érzéseit, de valahogy messzinek érzem, távolinak. 

Probálkozunk mind a ketten, de azt érzem nem megy annyira, mint mehetne. Persze ki tudja ezek valós érzések, vagy csak bennem nagyítódnak fel az apró kis semmiségek. Viszont azon kapom magam, hogy amiket eddig beletettem lassan kopnak el. Megértem, hogy ott a család és nincs úgy ideje velünk foglalkozni. De más a megértés és az, hogy felmerül bennem amit már írtam. Jó ez nekem? Eddig csak ritkán volt ilyen és gyorsan tova is szállt mert meggyőztem magam, meggyőztk magunkat, hogy megoldjuk MAJD jobb lesz. Most már nem bízom a majdban.

Érdekes mert nem türelmetlenség van bennem hanem fásultség kezd gyökeret verni az elmémben.