Úgy érzem, hogy a tegnapi napom  életem egyik legszebb napja volt. Pedig semmi különös nem történt benne.

Reggel 3 nagy pakkal átrohantam a fél városon, mert sikerült egy pici de otthonos lakást kibérelnem. Jó helyen, jó közlekedéssel. Pici, de még is tágas, nagy, nyitott tér, egyszerű de otthonos berendezésekkel. Zs utána átjött és együtt töltöttük az egész napunkat. Beszélgetések, filmezés, alvás, összebújás vegyesen, este pedig koncertre mentünk. Zs, szexi volt, gyönyörű, cserfes és vagány. Szerelmes. Szerelmes, mint én.

Mégsem azért voltam és vagyok boldog, mert együtt töltöttük a napunkat. Ez csodálatos volt, de az a pillanat, amikor szabad emberként a csillagok alatt lve a koncert alatt a felhőket néztem.. A felhők, az éjjeli égbolt, a telihold olyan képeket idéztek fel bennem, amiket eddig csak filmeken láttam. Mint egy nagy puha paplan borult fölénk az égbolt. Oltalmazón, kedvesen, melegséget árasztva. Abban a pillanatban is hálás voltam az újrakezdésért. Átjárt az érzés, hogy szabad vagyok, boldog, nyugodt, nem hiányzik semmi se abból a pillanatból. Nem zavart Zs kezében a rozé, nem feszítettek meg a mögöttünk hangoskodó emberek, egyszerűen csak élveztem, hogy ott vagyok, ott vagyunk, ketten együtt. A boldogságom záloga az volt, hogy tökéletes egyensúlyban voltam, és vagyok a környezetemmel is, de legfőképpen magammal is. 

Dolgozom, ma is azt tettem, pörgős nap volt, de jó hangulatban telt. Minden feladat, amit megbeszéltem F-fel elkészült, vagy el fog készülni határidőre. Haladok. Nem óriási léptekkel, nem sprintelve, egyszerre megoldva mindent, hanem lépésenként.

Í