Valahogy úgy érzem, hogy az életem minden területén érvényesül az egyet előre, egyet hátra elv. Egy helyben topogok.

A cégnél nagy volt a lendület, de cselekvésbe nem csapott át. Nagy gondolatok, beszélgetések, tervek, de egyelőre a helyzet változatlan. Ma bejöttem előbb, hogy tudjak dolgozni, ameddig nyugi van. De bennem sem ég már annyira a tűz. Lépni kell innen. Az eszem tudja. Az érzéseim és a maradék lojalitásom a barátom felé viszont még birkózik ezzel a gondolattal.

A felépülésemben most van egy helyzet, ami furcsa érzéseket kelt bennem. Egy társunk szülinapot szeretne tartani, de ha jól emlékszem, háromszor vagy négyszer változott már, hogy mikor legyen. Ráadásul nem is a honi csoport tagja. Azt veszem észre magamon, hogy ez zavar. Olyan érzésem van, mintha most a csoportnak kellene alkalmazkodnia az egyénhez, miközben én pont azt tanultam meg a felépülésben, hogy az egyén érdeke nem lehet fontosabb a csoport érdekénél. Lehet, hogy más ezt rugalmasabban kezeli, bennem viszont ezen a területen elég erősen dolgoznak a hagyományok. Talán azért is, mert saját bőrömön tapasztaltam meg, milyen az, amikor azt gondolom, hogy nekem kell fontosabbnak lennem a közösségnél.

Magánélet. Nincs változás. Nagy lendülettel megbeszéltük R-rel, hogy megyünk kávézni, majd csend következett. Csütörtökön küldtem egy vicces mémet, egyfajta meghívót a kávézásra, amire kaptam válaszul egy szívecskét. És csendet. Persze tudom, lassan siess. Ezt is feltettem a polcra. Majd lesz vele valami, vagy nem.

Egyetlen tényleg pozitív dolog volt a héten: tegnap otthon voltam. Két órán keresztül beszélgettünk. Az öcsém olyan lelkesen csacsogott, mutogatta a kézzel festett makettjeit. Elmondtam neki, hogy büszke vagyok rá, és meg is öleltem. Ha már gyerekkorunkban nem tettem meg, akkor felnőtt fejjel. Tudom, hogy nehezen kezeli ezeket. Ilyenkor mindig jön azzal, hogy ez mennyire nyálas dolog, de érzem, hogy jól esik neki.

Többször kell hazamennem. Ők is hiányoznak. ❤️

Tegnap már nagyon zsongott a fejem, amikor megérkeztem a gyűlésre. Rengeteg minden van a cégnél, ráadásul szar a likviditásunk. Az ebben az évben meghozott hibás döntések okozta pénzügyi hullámok most kezdenek összecsapni a fejünk felett.

Van tapasztalatom a válságmenedzselésben. Saját bőrömön tanultam meg, hogy ez ilyenkor nem jótékonyság, hanem üzlet. Az egyik kollégámmal is vannak problémák, mert ugyanarra a helyzetre hol A-t mond, hol B-t, ami finoman szólva sem könnyíti meg a pénzügyi tervezést. Szóval mindennel foglalkozom, csak azzal nem, amihez igazán értek: a kereskedelmi résszel. Pedig új ügyfelek és bevétel nélkül még tovább romlik a helyzetünk.

Amikor tegnap megérkeztem a gyűlésre és találkoztam a szponzorommal, azzal kezdtem, hogy valószínűleg harcos lehettem előző életemben. A legszívesebben fejszét ragadnék, mint egy viking, és mennék a csatamezőre. Bölcsen rám nézett, és csak annyit mondott:

„Szóval most már a cselekvés van benned.”

Hálás vagyok neki ezért az egy mondatért. Segített felismerni, hogy nem harag vagy düh van bennem. Hanem az, hogy a sok elméleti dolog, beszélgetés, tervezés és körbejárás után végre csináljunk is valamit.

Haladjunk már a kurva életbe.

Gyűlés után hazajöttem, kikapcsoltam minden kommunikációs csatornát, és hagytam, hogy az agyam megpihenjen. Játszottam, filmeztem, és egyszerűen feltöltődtem, hogy a mai napot kipihenten tudjam kezdeni.

Azaz: „Tekints magad mögé! Emlékezz rá, hogy ember vagy!”

A régi Rómában a hagyomány szerint a diadalmeneten a győztes hadvezér mögött állt egy rabszolga, aki ezt a mondatot ismételgette. A lényege az volt, hogy bármennyire sikeres és diadalittas valaki, ne felejtse el: ő is csak egy egyszerű, halandó ember.Félreértés ne essék, nem képzelem magam hadvezérnek, és egyelőre diadalmenetet sem tervezek. :D
Az én olvasatomban ez inkább az utam része. Ha sikerek érnek és elkezdem élvezni őket, akkor is menjek el gyűlésre. Nálam a siker könnyen hozza magával a túlzott magabiztosságot. Aztán jön az elbizakodottság, szépen kikerül a fókuszból a felépülés, és átveszi a helyét az egó. Függő vagyok. Tetszik vagy nem tetszik, ez életem végéig velem marad.

Harcolhatok ellene, vagy elfogadhatom. Az én döntésem.

Ezért ma reggel úgy döntöttem, hogy ennek a hétnek az üzleti sikereit azzal koronázom meg, hogy elmegyek arra a pici gyűlésre, amit egy templom harangtornyában tartanak délelőtt. Csendes, lelki békével átitatott hely. Szeretem. Mindig megnyugvást hoz. Nagyon mosolyogtam, mert amikor odaértem – milyen a FE –, megkértek, hogy tartsak egy rövid bevezetőt. Olvassam fel a Napi Elmélkedést, és osszam meg róla a gondolataimat. Milyen „vicces” a sors, a mai elmélkedés természetesen pont illett a lelkiállapotomhoz. Segített emlékezni arra, hogy miért vagyok ma ott.

A felépülésem miatt. Az életemért.

Nagyon jó gyűlés volt. Sok fiatallal és egy olyan sorstárssal, akivel utána még kiültünk a parkba, és egy órát beszélgettünk. Meghallgattam őt, és a saját tapasztalataimról meséltem. Éreztem, hogy segít. Nem azzal foglalkoztam, hogy megoldjam a problémáit. Nem akartam megmondani neki, hogy mit kellene csinálnia. Figyelmesen hallgattam, és csak akkor szóltam, amikor a saját tapasztalataimból tudtam kapcsolódni ahhoz, amit mondott. Nem az a lényeg ilyenkor, hogy én véleményezzem a helyzetét, az érzéseit vagy bármit. Néha az segít a legtöbbet, ha egyszerűen elmondhatja valakinek. Nagyon feltöltött ez a délelőtt.

Hazafelé pedig azon gondolkodtam, hogy talán nekem is ezért kell időnként valaki, aki ott áll mögöttem, és azt mondja: 
Respice post te! Hominem te esse memento!

Emlékezz rá, hogy ember vagy. És arra is, hogy honnan jöttél.

Hosszú napok vannak mögöttem.

Szeretném megjegyezni, hogy szándékosan úgy alakítottam a négynapos hétvégét, hogy ne négynapos tespedés legyen belőle. Újra elkezdtem sportolni, futottam is 3 km-t, és egy barátomnál segítettem építkezni. Élmény volt 38 fokban 2 köbméter sódert arrébb pakolni. :D De megtettem. Nem a határaimat akartam feszegetni. Egyszerűen kezdtem saját magam agyára menni azzal, hogy folyamatosan csak fáradt vagyok, de aktívan nem teszek semmit ellene.

Tegnap céges szinten rám szakadt minden. Rengeteg telefon, e-mail, üzenet. Napközben egyetlen nyugodt pillanatom volt a mosdóban. Hozzáteszem, abban a pillanatban megértettem Örkénytől a Tóték ikonikus jelenetét. Csend és nyugalom vett körbe. :D

Ebből a zajból szabadultam el délután, majd... nos, igen. Belekeveredtem egy olyan helyzetbe, amit nem szeretek. A mellettem lévő Lidl parkolóján vágtam át hazafelé, amikor megláttam, hogy egy taxis a mozgássérült-parkolóban áll. Nálam ez triggerpont. Nem azért, mert Apu is mozgássérült volt, egyszerűen alapvetően kulturálatlan dolognak tartom. Odamentem, és teljesen normálisan, udvariasan megkértem, hogy álljon odébb. A reakciója erőssége meglepett. Kaptam válaszul kurvaanyázást, tegeződő, bunkó stílust, meg azt, hogy mit pattogok. Próbáltam továbbra is normálisan felhívni a figyelmét arra, hogy ez így nincs rendben. Folytatta.

Őszinte leszek. Ott, abban a pillanatban egy röpke időre átfutott az agyamon, hogy egy ütéssel betöröm az orrát. Majd beleverem a fejét a kormányba. Aztán elengedtem. Megvontam a vállam, az egyetemes középső ujjam felmutatásával elköszöntem, és továbbmentem. :D Hallottam még a hátam mögött a fröcsögését, meg drága édesanyám foglalkozására való utalásait, de nem foglalkoztam vele. Mentem tovább.

És milyen a karma, a FE vagy egyszerűen az élet... A sarkon két közterület-felügyelő parkolt le. Odaléptem hozzájuk, és megkérdeztem: 
– Ugye jól tudom, hogy taxik sem állhatnak mozgássérült-parkolóban? Jól tudom. Kedvesen megbeszéltük, hogy ezt akkor majd ők intézik tovább.

Nem mindig nekem kell beleállnom ezekbe.

Hálás vagyok azért, hogy van választásom. Hogy nem a haragom és a dühöm vezérli az életemet. Ki tudtam lépni egy olyan helyzetből, aminek nem lett volna jó vége.

Ma este pedig a gyűlésen az élet megajándékozott az egyik legszebb érzéssel. Azzal a pillanattal, amikor meglátsz valakit, és szaporább lesz a szívverésed meg a lélegzeted. Egy hónapja nem láttam őt. Az ominózus eset óta, amikor a játszótéren összefutottunk. Ma ott volt. Késve érkezett, csak összemosolyogtunk. A gyűlés után ölelt meg. Hosszan. Most írhatnám, hogy az AA-illemnél sokkal hosszabban, de abban a pillanatban kurvára nem érdekelt az illem. Csak átadtam magam a pillanatnak. Sétáltunk egyet. Zavarban voltunk. Azóta sem beszéltük meg, hogy tulajdonképpen hogyan is állunk egymással. Végül én oldottam fel a helyzetet azzal, hogy elmondtam: hálás vagyok neki, de nem most, séta közben öt percben szeretnék beszélni vele az érzéseimről, hanem nyugodtan, egy kávé mellett. Az ötperces sétából egyébként harminc perc lett.

Mosolygott. 
Bókoltam, örült neki. 
Zavarban volt, zavarban voltam. Sétáltunk. Beszélgettünk, megöleltük egymást, majd elváltak útjaink.

Nem tudom, mi lesz ebből. Vagy lesz-e egyáltalán bármi. Nem mozizok. Egyszerűen csak fantasztikus volt megélni ma este ezt a pillanatot.

Egyre komolyabb az érzésem, hogy a cégnél egy olyan körforgásban vagyok, amit kurvára jól ismerek a függőségből.

Megbeszélünk dolgokat, határokat húzok, összeveszünk, kiadom magamból, egyre erélyesebben kommunikálok. Egy darabig működnek a dolgok, aztán eltelik két hét, egy hónap, és szépen elkezdünk visszacsúszni ugyanoda, ahol voltunk.

Amikor megemelem a hangom, jönnek a klasszikus mondatok: beszéljük meg, változtatunk rajta, ez többet nem fog előfordulni. Aztán ha őszinte akarok lenni magammal, alapjaiban nem változik semmi. A múlt héten sikerült megint elbaszni egy kivitelezést. Minimális munka lett volna, irodai, ideális környezetben, de mégsem sikerült. Talán holnap, harmadik nekifutásra. 

Ezzel az egésszel több bajom is van.

Megint az én faszommal verik a csalánt. Hiába hozom be az ügyfelet, ha a végén el lesz baszva a kivitelezés. Megint felülbírálták a hatáskörömet, átnyúltak rajtam, és ezzel kellemetlen helyzetbe hoztak az ügyfél előtt. A hétvégén ezen agyaltam pihenés helyett. A vasárnap délután volt az egyetlen időszak, amikor végre ki tudtam kapcsolni az agyam. És közben nem azzal foglalkozom a cégnél, amihez értek. Ahelyett, hogy építeném az ügyfélkapcsolatokat és hoznám az új munkákat, tüzet oltok.

Ma két megbeszélésünk lesz.

Összeraktam egy működési elvet és egy folyamatábrát, ezt átbeszélem a többiekkel. A másik beszélgetés a főnökömmel lesz. Ott pedig elmondom, hogy részemről ez az utolsó esély arra, hogy rendesen kezdjünk működni.

Belefáradtam.

És most már tényleg kurvára megtettem mindent azért, hogy ebből egy jó és prosperáló vállalkozás legyen. Ez nem az egómról szól. Nem arról, hogy nekem legyen igazam. Ez szakmai kérdés. És nem érzem közvetlen veszélyben a felépülésemet sem.Egyszerűen magamat tisztelem meg azzal, hogy nem maradok benne egy számomra elfogadhatatlan helyzetben.

3. lépés...

Én megtettem mindent, amit jelenleg meg tudok tenni azért, hogy sikerre vigyük ezt a céget. A többi már nem az én kezemben van. Ha működik, örülök neki. Ha nem működik, elengedem. Lehet, hogy visszamegyek az előző cégemhez. Lehet, hogy körbenézek a piacon. Nem tudom. Dolgozni szeretek, és azt gondolom, érzékem is van ahhoz, amit csinálok. Majd lesz valahogy.

Nem dühös vagyok. Elfáradtam.

És ha nem változtatok, akkor az is maradok.

A múlt heti bejegyzésemet felkapta az algoritmus.

Fura érzés volt. Egyszer csak jött egy e-mail, hogy kikerült a címlapra. Egyrészt hízelgett az egómnak, hogy ez milyen jó. Másrészt viszont volt bennem egy furcsa érzés. Mintha hirtelen túl sok ember pillanthatna be a gondolataimba, az érzéseimbe.
A blogot mindig magamnak írtam. Nagyon kevés ember tud egyáltalán a létezéséről. Sosem reklámoztam, nem mutogattam, hogy nézzétek, blogot írok.

Na jó... nem leszek álszent. 😊

Ha valaki talál benne egy segítő gondolatot vagy történetet, az azért jól esik.Olyan ez, mint amit a gyűlések végén olvasunk fel:
"Vedd ki belőle, ami neked hasznos, a többit hagyd itt a falak között."
Ha ebből valaki magával visz valamit, már megérte leírni. 

Egyébként ez a meleg most rendesen megvisel. Erre még rájött egy egyhetes gyomorrontás is. 😄
Persze Isten nem bottal ver... de már túl vagyok rajta.

Az alvás meg amúgy is buzis, mea culpa, legyünk PC-k: túl van értékelve. 😄

Ilyenkor mindig eszembe jut az egyik AA-s mondat, amit a józanodásom elején egyszerűen utáltam:
"Majd elmúlik."
Amikor ezt először meghallottam, az első gondolatom az volt: Anyád.

Aztán telt az idő...és kiderült, hogy tényleg elmúlik. Hogy utána jobb vagy rosszabb jön, azt majd az élet eldönti. A mai nap viszont még ma van. Azt pedig teljesen felesleges előre végigaggódni.

Che sera, sera

A 4. lépés: Félelem nélküli, mélyreható erkölcsi leltárt készítettünk magunkról.

Sokan, köztük én is, félnek ettől a lépéstől. Hiszen itt már nem lehet másokra mutogatni. Itt szembenézünk a legbensőbb félelmeinkkel, önmagunkkal.

Én azért is húztam ezt a lépést, mert jól voltam. Jobb lett az életem, nem ittam, működtek a dolgok. Kényelmes volt. 😄

Csakhogy nem lehet új életet építeni úgy, hogy a régi alapok maradnak alatta. Előbb-utóbb ugyanúgy felborul az egész.

A negyedik lépésben három fő területről készítünk leltárt:

harag
félelem
szex

Mi a haraggal kezdtük. Nem azért, mert meg akartam szabadulni tőle. Hanem mert szerettem volna megérteni. A bennem élő haragot nem akarom legyőzni. Ahogy a bennem élő sötétséget sem. Az is én vagyok. Nem tudom kivágni magamból az elmúlt közel 50 évemet, és nem is akarom. Inkább megtanulom kordában tartani, kezelni és elfogadni.

Régen a harag volt az egyik legerősebb érzelmem.

Azt hittem, azért vagyok dühös, mert mások igazságtalanok velem. Mert nem tisztelnek. Mert hülyék. Mert nem úgy történnek a dolgok, ahogy szerintem kellene. Ma már azt látom, hogy ezek mögött sokszor egészen más volt.

Félelem
Sértettség
Tehetetlenség
Irreális elvásárok
Megfelelni vágyás

Vagy egyszerűen az, hogy nem kaptam meg azt, amit szerettem volna. A harag csak elfedte ezeket. Az egyik legfontosabb felismerésem az volt, hogy nem az érzéseimmel van baj. Jogom van dühösnek lenni. Csak nincs jogom ahhoz, hogy a haragom vezesse az életemet. Régen azonnal reagáltam. Most vannak eszközeim:

Kilépek abból a helyzetből, ami megfeszítene
Beszélek a szponzorommal
Felhívok egy felépülő társat
Beszélek Apuhoz
Elmegyek gyűlésre
Nem azonnal reagálok, időt kérek
Alszom rá egyet.

Megtanultam, hogy nem kell minden vitát megnyernem. És ami talán még nehezebb volt... Nem kell mindig igazamnak lennie. 

Ma már a haragra nem ellenségként nézek, hanem jelzésként. Ha dühös vagyok, akkor nem az a kérdés, hogy ki a hibás, hanem az, hogy mi fáj bennem valójában. Régen azt hittem, hogy ezt a haragot le kell győznöm. Ma már nem akarok háborúzni magammal.

Megtanultam, hogy a folyamatos harc békétlenséget szül. Ha állandóan a bennem lévő sötétséggel küzdök, előbb-utóbb felemészt. Hiszen az is én vagyok.

A célom már nem az, hogy legyőzzem a haragot. Hanem hogy megértsem, kordában tartsam, és ne engedjem, hogy ő irányítsa az életemet.

Ha ez sikerül, akkor nemcsak magamnak ártok kevesebbet, hanem azoknak is, akiket szeretek.

Az 5. születésnapom jó alkalom volt arra is, hogy számot vessek az életemmel. Honnan jövök, és hol tartok most.

A munka szépen alakul. Rendeződnek bent a dolgok, jönnek a megrendelések, szépek a kivitelezések, és jó megint bemenni a céghez.

A magánéletem viszont...

Basszus, itt ülök a gép fölött, és próbálom megfogalmazni az érzéseimet. Kurva nehéz. Én, aki abból élek, hogy beszélgetek másokkal, kapcsolatot teremtek, öt perce nem tudok megírni egy nyitómondatot.

Hogyan írjak arról a felismerésről, hogy érzelmileg tavaly november óta gyászoltam?

Hogy az a nő, akit szerettem és közel engedtem magamhoz, már nem része az életemnek.

Ésszel akkor is tudtam, hogy ez volt a helyes döntés. A mai napig hálás vagyok Zs-nek, hogy meghozott egy olyan racionális döntést, amire én akkor nem voltam képes.Azt hiszem, az 5. születésnapom volt az a pillanat, ami ezt tudatosította bennem. Nem írt. Megértem. Nincsenek bennem rossz érzések. Egyszerűen csak összeállt a kép.

Ebben az évben kapcsolatról kapcsolatra sodródtam, de emberileg nem tudtam jelen lenni. Mindig ott volt bennem az a pici hiányérzet.Őszintén szerettem volna kapcsolódni. Megtettem mindent, hogy működjenek ezek a kapcsolatok, de nem ment.Amikor ezt felismertem, kedvesen és őszintén lezártam őket. Nem úgy, mint régen, hogy eltűntem, vagy úgy alakítottam a dolgokat, hogy a másik szakítson velem. Elmondtam, hogy most erre nem vagyok képes.Szóval ott volt bennem ez az érzés, hogy talán nem tudok már senkit közel engedni magamhoz.

Aztán jött a tegnapi nap.

Van valaki, akivel mindig jó találkozni a gyűléseken. Sokat nevetünk, könnyű vele lenni. Mindig vonzó nőnek tartottam, de fiatal volt a felépülésben, ezért soha nem udvaroltam neki. Megvolt köztünk az a játékosság, ami néha kialakul egy férfi és egy nő között, de ennyi.

Tegnap teljesen véletlenül összefutottunk egy játszótéren, és beszélgetni kezdtünk.Most, hogy betöltötte az első józan évét, felhoztam, hogy megejthetnénk azt a kávézást, ami már többször szóba került.

Mosolygott, örült neki.Aztán felnézett, és azt mondta:

– Ott jön a párom.

Ott, abban a pillanatban futott át rajtam az érzés, hogy basszus... ő tényleg fontos nekem.

Mondtam neki, hogy akkor a kávézás tárgytalan.

Megkérdezte:

– Miért? Csak nem randira akartál hívni?

Zavarba jöttem.

– De... már régóta.

A következő mondata picit megütött.

– Akkor eddig miért nem ezt kérdezted?

– Mert még egy év alatt voltál. Nem akartam úgy viselkedni, mint a régi életemben. Hódítani.

Azt hiszem, mind a ketten zavarban voltunk. Nem a hiány vagy a csalódottság volt bennem. Inkább azoknak a meg nem élt pillanatoknak a lehetősége, amik már nem fognak megtörténni.Mosolyogva beszélgettünk még pár percet. Mondtam neki, hogy örülök, ha boldog, és hogy ennek semmit nem kell megváltoztatnia kettőnk között.

Aztán megkérdezte:

– Megölelhetlek?

Mondtam, hogy persze.

Elköszöntünk, én pedig elmentem gyűlésre.Gyűlés után beszéltem tíz percet a szponzorommal. Az ilyen dolgokat nem a gyűlés közepére teszem ki, viszont vele mindig meg tudom beszélni.

Hazamentem.Eszméletlen fáradt voltam. Mintha egy mázsás kő gördült volna le rólam.Ma reggel pedig úgy ébredtem, hogy hálás vagyok.Nem azért, mert összejött valami.Hanem mert rájöttem, hogy van még bennem érzés.Van még bennem vágy a kapcsolódásra.Van még bennem őszinte mosoly.És van még bennem szeretet.Azt hittem, hogy nem tudok már közel engedni senkit magamhoz.Tegnap rájöttem, hogy nem erről volt szó.Csak még gyászoltam.

Jó érzés, hogy ezt józanul élhettem meg.

A többit pedig majd alakítja a FE.

Az 5 év egyfajta számadással is járt a fejemben. Mit értem el, hol tartok most.

A munkát sikerült rendeznünk. Gyakorlatilag cégvezetővé léptem elő. Ez több felelősséggel jár, de megkaptam a cég operatív irányítását, és úgy tűnik működnek a dolgok. Haladunk a munkával, pénzt is kerestünk, jönnek az újabb ügyfelek.

Lesz fizetésemelés, céges autó, szóval haladok.

Magánéletileg még nem találtam a helyem. Ezen dolgozom, de erről most nem szeretnék többet írni. Majd egy külön posztban.

Inkább arról szerettem volna mesélni, hogy ezeket a lelki hullámvölgyeket mennyivel könnyebb átvészelni – vagy inkább kezelni –, ha beszélek róluk, és nem tartom magamban a gondolataimat, az érzéseimet.

Van egy mondás az AA-ban: Ha rossz társaságban akarsz lenni, maradj kettesben magaddal.

Fura dolgokat tud művelni az emberi agy. 😄 Mozizok, faszságokat vízionálok. Nem, nem a zombiapokalipszisre gondolok, hanem olyan gondolatokra, amik aztán szépen elkezdenek rossz érzéseket termelni.

Megtanultam, hogy ilyenkor fel kell venni azt a kurva telefont. Fel kell hívni a szponzoromat vagy bárkit, akiben bízom, és el kell menni gyűlésre.

Tegnap ezt csináltam.

És működött.

Most vidéken vagyunk, dolgozunk. Jó a kedvem, és tudom élvezni a madárcsicsergést meg a reggeli napfényt.

Azt mondják az AA-ban, hogy az 5 év egy jó kezdet.

Amikor ezt először meghallottam, kb. 3 hónapos lehettem. Belecsöppentem egy 5 éves születésnapba egy szombat délutáni gyűlésen. Nem igazán értettem.

5 év? Az kurva sok idő. Hogy lehet az, hogy ez csak egy jó kezdet?

Azóta itt is eltelt 5 év a mélypontom óta. Keresztülmentem sok mindenen. Munkahelyek, magánélet, józanodás, józan mélypont, szerelem, fájdalom, család, öröm... Napestig sorolhatnám, mennyi minden történt.

Este megtartom a születésnapomat a honi csoportom gyűlésén. Beszélek majd magamról, de leginkább arról, hogy mit köszönhetek a közösségnek, a hitemnek, az utamnak, a fejlődésemnek, a szponzoromnak és egy kicsit magamnak is.

5 évvel ezelőtt, amikor elmentem az első gyűlésemre, nem magam miatt léptem be azon az ajtón. Zs.-t szerettem volna visszakapni az életembe.

Aztán teltek a napok. A napokból hetek lettek, azokból hónapok, végül évek.

Szép lassan megértettem, hogy már magam miatt járok oda. És nem csak azért, hogy ne igyak, hanem hogy az alapvető működésem megváltozzon.

Ma már nem tökéletességre vágyom, hanem lelki békére és fejlődésre.

Persze csak a mai napon. De mindig csak annyira, hogy holnap egy picivel jobb ember legyek, mint tegnap voltam. Hogy esélyt kapjak arra, hogy az életem holnap is normális legyen.

Köszönöm azoknak, akik itt voltak mellettem.

Nektek.
A társaimnak.
A szponzoromnak.
A barátaimnak.
Apunak, hogy vigyáz rám
És végül annak a két nőnek, akik soha nem mondtak le rólam. F.-nek és Zs.-nek.

F. a mai napig a barátom. Az az ember, akire mindig számíthatok, és tudom, hogy ő is számíthat rám. Biztonságot és emberséget visz az életembe. Tőle tanultam meg elfogadni a kritikát, a más szemléletet és az őszinte visszajelzéseket.

Bár Zs.-vel már nem tartjuk a kapcsolatot, de mindig jó szívvel gondolok rá. Ő mutatta meg nekem, hogy milyen józanul szeretni.

Apu...

Tudom, hogy velem vagy. Bennem élsz tovább, ahogy abban a leveledben is írtad.
Szeretlek.
Köszönök mindent, amit tanítottál. Azt, ahogyan szeretettel neveltél, és hogy átadtad nekem azt, ami végül életmentő lett. A példáddal mutattad meg, hogy az ember nem arra született, hogy legyőzzék. Még akkor sem, ha az ellenfél néha saját maga.

Köszönöm!