Sokáig abban a tudatban éltem, hogy a katarzis valami nagyon felemelő de szimplán csak jó dolog lehet.
Amikor megtudtam, hogy mi, eltettem magamban.. Persze voltak pillanatok, amkor azt éreztem, na ez tuti az volt.
Egészen addig, ameddig ma együtt nem töltöttük a délutánt Zs-vel. Aki ismer tudja, hogy nem vagyok (jó lehet a lelkem mélyén igen) érzelgős típus. De amikor ma a karjaimban tarthattam, elsírtam magam egy picit. Benne volt a fájdalom, amit okoztam neki, hogy bántottam magam, a hála, hogy itt van, a felszabadultság érzése, megnyugvás. Nem tudom jól megfogalmazni, hogy mennyire tisztában lettem abban a pillanatban a szerelmünk értékével, azzal, hogy mit is jelent nekem a kapcsolatunk vonatkozásában, az, hogy kaptam egy második esélyt. Nem tőle, az élettől. Milyen érzés átélni, hogy mit veszíthettem volna el. Azt az érzést, hogy szeressenek.

Talán írtam már, hogy az elmúlt napokban elkezdem megnyílni az emberek felé. Most úgy érzem építek és nem rombolok. Sokkal jobb érzés. Rombolni bárki tud, de kitartó munkával felépíteni valamit, gondozni egy cseperedő fát, látni, ahogy szépen, lassan egyre erősebb lesz, ahhoz türelem kell, alázat és kitartás. De mennyivel másabb az eredmény. Csodálatos. Ezeket a gondolataimat nem Zs-re értem csak, anyámmal is jobb lett a kapcsolatom, F-fel is normálisabban, nevetve tudunk beszélgetni, a társaimmal is őszinte vagyok és ami nagyon fontos, hogy az üzleti dolgaimat is feszűltség mentesen tudtam ma kezelni. Jó érzés volt. Erősnek éreztem magam, de nem úgy mint régen. Nem az a fajta túlzott magabiztosság dominált bennem, hogy én úgy is megcsinálom, lenyomom a torkán ha akarja ha nem. Én ezt tudom, kell vagy nem kell? Nem.. nagyon nem. Szépszóval, normálisan, partnerként kezelve beszéltem mam mindenkivel. Cserébe, normális hozzáállást kaptam.

Ma is voltam gyűlésen, tetszett, jó volt. Összesen hatan voltunk és egy parkaba ültünk le. Az a srác akinél a kulcs volt éppen Ausztiában túrázik. De semmi vész megoldottuk. Kicsi, meghitt bensőséges megosztások voltak. Mindenki beszélt, még olyanok is akiket eddig nem hallottam. Tetszett, biztosan visszamegyek még. Mondjuk döbbenetes volt az egyik társunk megosztását hallgatni, a fb AA csoportban már olvastam, hogy 3.5 után esett vissza. Élőben még szívszorítóbb volt, úgy, hogy a párja mellette ült és segítette, támogatta.
Fáradtan mentem, intenzív napom volt, de lelkileg feltöltődve jöttem el.

23 napja nem ittam, nem vagyok büszke rá. Arra viszont egy picit igen, hogy érzem, mennyivel jobb az életem. Elengedtem, hogy tökéletes és a társadalmi normák szerint sikeres legyek, már nem érdekel. Az viszont igen, hogy van egy maréknyi ember, aki megmaradt mellettem és támogatott. Szeretem őket. Nem a siker a fontos, hanem az emberi kapcsolatok.