Nagyon hosszú nap volt. Reggel F-nél kezdtem, van egy nagy projektünk, aminek az első lépése az volt, hogy át kellett egy teher autónyi cuccot vinni egy lakásba. Igen ám, de a harmadik emeletre kellett felcipelni a dolgokat, lift meg nem volt. Elsőre nem tűnt megugorhatatlan feladatnak, de fél órával később...

Fél órával később azt éreztem végem van. A pulzusom olyan 150 körül lehetett, az oxigéniánytól beszűkült a látásom, megszédültem. Mocsok rosszul éreztem magam, F le is ültetett, hvtunk segítséget és a srácok megoldották. Viszont elgondolkodtam azon, hogy fizikailag mit bírok. Hazafelé még rámtelefonált az autószerelő az öcsém kocsijával kapcsolatban és vegyes hírei voltak. Bevallom a mai napom nem volt egy sikertörténet... F-nél lefeküdtem a kanapéra és aludtam egy órát, annyira kimerült voltam. 

Végiggondoltam, hogy mit kellene most tennem. A vidéki munkát nem fogom fizikailag bírni, ha ma 30 perc után így kidőltem, ott meg 9-11 órában kellene folyamatosan pakolnom. Ha az öcsém autója nem jó akkor az is előfordulhat, hogy szerencsésebb esetben éjjel a fagyban állok az út mentén, nem szerencsésebb esetben pedig az árokban landolok. Szóval ezt most elengedtem. 

Nem volt egyszerű döntés..De be kell ismernem, lehet többet akartam mint amire képes vagyok. Nem tudom, tényleg nem tudom mi lenne a jó. Zs-vel is beszéltünk ma erről. Igaz kicsit felbosszantott, de megértem, ő jót akart én meg nehezen viselem a kritikát. Este higgadtan megköszöntem neki, amit írt, igaza volt.

Ő nagyon kivan.. Tartom benne a lelket, próbalok nem csak férfiként visszajelzéseket adni a számára, hanem a vezetői tapasztalatomat is kamatoztatni. Meghallgatni, elmondani az objektív álláspontomat. Nem vagyunk túl szerencsés helyzetben. Mind a kettőnkön nagy a nyomás, és limitáltak a találkozási lehetőségeink. De hiszek abban, hogy meg tudjuk oldani. 

Nem azért támogatom mert a feladatom lenne. Így tartom helyesnek, mert a párom. Aynámra sokmindent mondtam már itt, de amikor majdnem 30 évvel ezelőtt apa kórházba került, naponta járt be hozzá 1,5 éven keresztül. Én ezt láttam, így neveltek, számomra egyértelmű, hogy ha a párunk bajban van, vagy extrém terhelésnek van kitéve, akkor nem engedjük el a kezét, hogy jól van fiam old meg egyedül. Mellé állunk és lehetőségeinkhez mérten de támogatjuk. Igen nehéz, igen néha hiányérzetem van, de most félre kell tenni az egómat. 

Tanulom az életet.. nehéz ezt elmagyarázni egy normális embernek, hogy milyen ez. Mennyire kusza néha, mint az összefonódott idegsejtek, rengeteg lehetőség, merre menjek, mi a jó, mi a helyes, mit tegyek? És ezt nem a kapcsolatunkra értem csak, magára az életemre. 

Hozzáteszem, hogy azért is nehéz ezt megélnem, mert őszintén vallottam, hogy az eddigi szakmai karrierem az maga volt a csoda. 21 éven keresztül nem voltam állásinterjún, mindig hívtak, felajánlottak munkákat és mindig minden összejött. Most meg semmi sem. Nagy a kontraszt, nehezen emésztem meg. Tudom az egóm. És azt is tudom, hogy bármikor visszamehetnék az üzleti életbe, de rámenne pillanatnyilag a józanodásom. Az pedig a legfontosabb.

Szóval holnap ameddig Zs dolgozik, nézek álláshírdetéseket és elküldöm ahova lehet. 

Bassus nehezen indul ez az év.. :D nem baj, lesz ez még így se. Na jó nem leszek negatív. Visszamegyünk az alapokhoz szépen és összerakom magam.