Elment, mert elengedtem, elengedtem, mert szeretem. Ha szeretünk valakit, akkor elengedjük, ha nem is könnyű, de akkor is meg kell tenni. Időt, teret, pihenést hagyni a másiknak.

Éreztem, éreztük, hogy valahogy megváltoztunk, lassan de biztosan nem jó irányba halad a kapcsolatunk. Láttam rajta, hogy mennyit dolgozik, hogy próbál megfelelni mindenhol. De nem lehet egy fenékkel ennyi lovat egyszerre megülni. Fáradt volt, bármennyire is gyönyörűnek láttam mindig, de éreztem, hogy egyre nehezebben tud felodódni, kapkod, lassan de biztosan kimerül és vele együtt én is. Elmondta, hogy zavarja, bántja, hogy nem tud úgy adni, ahogy vágyik rá és érzi, hogy ez engem is bánt.

Szeretem, jobban, mint bárkit eddig az életemben.

Ma van a szülinapom, nem tudtuk úgy megünnepelni, ahogy szerettük volna, bár a legnagyobb ajándékot, hogy egymás karjaiban ébredtünk fel, még ez a nehéz időszak sem vehette el tőlünk. Szeretjük egymást, de a körülmények most olyanok, hogy nem marad más, mint az elfogadás.

Előbb ébredtem, néztem mennyire szép, mennyire békésen alszik mellettem, átöleltem, megcirógattam, de tudtam, hogy most el kell engednem egy kicsit. Nem lehetek olyan önző, hogy... 

Magam miatt is tettem. Érzem, hogy nem tudok beletenni többet ebbe a kapcsolatba, és tudom, hogy nem is kell, nem is várja el. Meg kellett tennem, hogy óvjam ezt a kis csodát, ami szárbaszökkent 19 hónappal ezelőtt, hogy erős legyek, amikor kell, hogy olyan döntést hozzak meg, ami hosszútávra mutat.

Hazakísértem, elbúcsúztunk.

Hazafelé lassan botorkáltam, a lábaimban nem volt erő. A színek megfakultak egy kicsit, a formák összemosódtak, a napfény, mintha tompábban csillogott volna az őszi időben. Ettem, mert kell az energia, de a tegnapi alkotásom ma mintha vattává változott volna, íztelen kis gombócok.

Azóta pihenek.

Elfogadom, amint változtatni nem tudok,

bátor vagyok, hogy változtassak, amin tudok

és próbálok bölcs lenni, hogy felismerjem a különbséget.