nagyon szép érzések voltak ma bennem. Ez egy folyamat része volt, ami ott kezdődött, hogy egy régi barátom beajánlott egy barátjához, helyszíni javításra. Pici munka volt, tisztességesen elvégeztem, jól fizettek.  A héten felhívott a hölgy, hogy egy barátnőjénél is lenne munka, én vagyok az utolsó bizodalma, mikor tudok menni. 

Ma voltam. Annyira jó érzésekkel jöttem el. Igen, kőkeményen dolgoztam majdnem 4 órát, de szépen, korrektül megcsinálva mindent. Jól fizettek, egy negyedhavi fizetéssel jöttem el és azzal a kéréssel, hogy jövő hétvégén lenne még pár dolog. 

Büszke vagyok magamra, igaz kétkezi munkával, de becsülettel kerestem meg ezt a pénzt. És még egy dolog miatt büszke vagyok magamra.

Azért, mert amikor kijöttem, az volt az első, hogy felhívom Zs-t, ujjungok neki a telefonba, de ugye hétvége van, családdal van, nem tudom megtenni. És ekkor, belülről fakadt az az érzés, hogy elfogadtam ezt. Nem sajnálkoztam, hogy nem tudom megtenni. Írtam neki egy üzenetet. Ugyanis a lelkemben egy apró lámpás gyúlt ki, egy érzés, hogy van kinek írnom. Ez fontosabb, mint, hogy keseregjek azon, nem tudom felhívni. Sokkal fontosabb.

Amióta a héten beszélgettem magammal, és hátrahagytam a túl érzékeny énemet, aki szeretett siránkozni, békében vagyok önmagammal. Nyugodt vagyok, jól alszom, eszem rendesen.

Ok, nem leszek álszent, féltem, hogy ez a nagy racionalizálás átcsap a végletekbe, hogy mindent logikai alapon fogok eldönteni. De ma is úgy tűnik, hogy megvan az egyensúly az agyam és a lelkem között. És így béke van benne, nyugalom és boldogság, mert szép napom volt. Széppé tette a reggeli rapid randi is, de a legszebb még is csak az így a nap vége felé, hogy béke van bennem.