Most hívott anyám, apám gyerekkori barátja elment ma reggel.

60 évig voltak barátok, rengeteget voltunk náluk, szinte együtt nőtünk fel a gyerekével. Mintha egy második család lett volna az életemben. Persze az évek alatt eltávolodtunk egymástól, de azért valamennyire tartottuk a kapcsolatot. Apa búcsúztatásánál ők voltak a családon kívül az egyetlenek, akiket elhívtunk. Legutóljára karácsonykor találkoztam vele, beszélgettünk, anekdótáztunk.

Most itt ülök az ágyon és csak bámulok magam elé, úgy érzem sok most nekem ez erre a hétre.. Milyen önző gondolat.

Nem tudom, most úgy kezd elegem lenni, pedig ma már nyugodtabban ébredtem.

Persze majd ezt is feldolgozom, majd ezt is elfogadom. Majd... majd valamikor az életem a helyére kerül... Talán.  de jelen pillanatban nincs más sak az üresség és a csend körülöttem.

Délután lesz gyűlés 17kor elmegyek oda, aztán átmegyek anyuhoz.