5 óra... Majd jöttek a langolierek és felzabálták az időt.

A csütörtök délutánt még együtt töltöttük Zs-vel. Átjött, beszélgettünk, sokat nevettünk, néha sírtunk. Egy gyönyörű búcsúlevelet kaptam tőle. Közös emlékek kavalkádját. Megkönnyeztem... a mai napig nem tudom úgy elolvasni, hogy ne szorulna össze a mellkasom. 

Elfogadtam a döntését, megértem az indokait. Láttam és éreztem, milyen vihar dúl benne. Megölelgettem, nyugtattam.Megölelt, nyugtatott.
A józan eszem megérti. A szívem kalapál, kiabál, hevesen ver, de most csendre intem.

Amikor elment, beszéltem még F-fel, a barátaimmal. Mindenkinek elmondtam, hogy milyen szép volt ez a délután, és hogy jól vagyok.

Hogyne lettem volna jól, hiszen a bőrömön éreztem még az érintését, az illata még betöltötte a szobát és ott lebegett a szemem előtt a mosolya.

Majd péntek reggelre beütött a valóság. Az ébredések a legrosszabbak.. összemosódik az álom világa és a rideg hétköznapok szürkesége. Eltűnnek a színek és fakóbb lesz a világ. Persze tartom magam, igaz befelé a buszon csendben csordogáltak a könnyeim.

De felvettem tegnap is a maszkomat, melyre mosolyt pingáltam. Kedves és segítőkésszé tett, mire elkezdtem a munkám. Az érzéseimet pedig próbálom eltemetni. 

Megszünt az egyik felem létezni, de majd feldolgozom, kiedzem magamból, járok gyűlésekre. Megteszem, amit lehet.

Napi szinten beszélek társakkal, barátokkal, igyekszem nem befordulni. Igen, ez most egy tudatos döntés. Kontroll alatt tartom az érzéseim. Csak éjszaka jönnek elő. Ez van, idővel enyhülni fog majd.

Ma vagyok 2 éves és 10 hónapos felépülő. Dolgozom magamon, mindennek ellenére. Hiszen a józanodásom a legfontosabb.