Nagyon klassz napom volt. Aludtam egy nagyot, társakkal, barátokkal beszéltem, pihentem, kikapcsoltam napközben, este pedig gyűlésre mentem.
Mondjuk az nem jött be annyira, de nem ítélkezem, ez csak a privát véleményem. Szerencsére az évek alatt megtanultam kizárni az olyan megosztásokat, melyek zavaróak a számomra. Az időtartás még mindig a vesszőparipám, de nem én vezettem a gyűlést, szóval ezt is elengedtem.

Szép nap volt, ma is úgy gondolom, ahogy tegnap írtam. A tegnapi találkozás ajándék volt az élettől. Nincs bennem hiányérzet, vagy keserűség, hogy miért csak ennyi idő. Nem, egyszerűen örülük, hogy ez megadatott. Jó volt látni, megölelni, de ami igazán fontos volt az a beszélgetés. Gondolatban ma is megköszöntem azokat a visszajelzéseket, amiket kaptam tőle.

Ma is úgyérzem, mint tegnap. Elindult valami  jó irányba. Nem bízom el magam, csak hagyom, hogy az eddigi negatív életszemléletet felváltsa valami más. Nyugodtabb, kedvesebb érzések. Lassan sietek, teszem a dolgom. Ahogy ma gyűlés után is mondtam egy fiatalabb társunknak, a mai napomat is megróbálom úgy élni, hogy a holnapi egy picit szebb legyen.

Jó volt ez a találkozás. Emlékeztetett arra, miért is igaz az a mondás, hogy ha én jól vagyok, akkor a körülöttem lévők is.

1050 nap, szép szám, mágha nem is kerek :)

Fél óra..

30 perc, milyen sok és milyen kevés egyszerre. De számomra ma ez volt a legszebb 30 perc.

Összefutottunk, teljesen véletlenül. Én gyűlésre mentem, ő barátnőzni. Pont előttük ment el a buszom, miközben azon gondolkodtam, hogy számtalanszor kutattam a szemeimmel, miközben utaztam. És ott volt. Vagányan, napszemüvegben, cigizve. Leszálltam. 

Én a szavak embere, annyira zavarban voltam, hogy alig tudtam megszólalni. Olyan hevesen vert a szívem, hogy odatettem a kezét, érezze. Mosolyogtunk, beszélgettünk, nevettünk, megöleltem, megölelt. Gyönyörű volt, még mindig..  Mosolygós, csacsogó, cserfes, szép... ember és nő egyaránt.

Utána mentünk tovább, felhívtam, hiszen olyan sokat akartunk mesélni, persze nem jutott eszünkbe akkor. még 20 percet beszéltünk telefonon. Apró kis csoda a mai napomban.

Nincs bennem több remény vagy vágyakozás, mint eddig volt. Hálás vagyok a felépüéásemnek, hogy ezt a röpke találkát ajándéknak fogom fel és nem elvásárnak. Fel sem merült utána bennem, hogy szomorkodjam. Örültem, őszintén, emberként és férfiként is. Jó most is mosolygok.

Nagyon furcsa, mert ma ébredtem úgy, hogy jól aludtam. Az egész napomat hasznosan töltöttem, megszüntettem a szamárfészket, ami a lakásom volt, rend, tisztaság.. Főztem egy isteni shiitake gombás spagettit, aludtam, olvastam, jól éreztem magam. Közben azon gondolkodtam, hogy mit is írjak ma a blogban. Arról akartam posztolni, hogy így 2 hét távlatából tekintve, külön tudom választani magamban a felépülő és a féri érzéseit.

A felépülő énem a szakításból kivette ami jó és hasznos. Hogy megtanuljak egyedül, teljesen egyedül jól lenni. Hogy az érzelmi válságokra nem az alkohol a megoldás. Hogy vannak a zúzós napokban is szép pillanatok.

A férfinek fáj, hogy a szerelme nincs mellette. Hiányzik a két, szép, zöld, ragyogó csillag, ahogyan rámnéz, az érintése a gondolatai, a beszélgetéseink, önmaga, az egész lénye.

Az előbbire büszke vagyok. Az eddig megtett út, a társak, a szponzorom megtanított, hogy a magam erejéből idáig jussak.

Az utóbbit pedig elfogadom, mert tudom is, érzem is, hogy ez egy normális emberi reakció. 

Igen hiányzik, kibaszottul hiányzik, de pont így hétvégére már kezdett jobb lenni a lelkem. Ez a találkozás pedig nem felkavart, hanem megnyugtatott. Tudom, ambivalensen hangzik ez az egész, de az a szép az életben, hogy ennyire sokszínű, összetett. 

Jól érzem magam, de nem a találkozás miatt, hanem azért mert ösztönösan a szép jött át, nem a bánat vagy a szomorúság. Nem kellett magamra szólni, fókuszálni, koncentrálni.. csak jött és szétáramlott bennem.

Köszönöm Zs, hogy az életem része vagy.

Amikor 2 héttel ezelőtt átmentem anyámhoz a haláleset miatt a következő párbeszéd zajlott le közöttünk:
- Jajj szegény (legyen mondjuk Gy) elment apád után
- Sajnálom anya
-Te hogy vagy kisfiam?
- Kurva szarul
- Baj van?
- Zs-vel szakítottunk és ez megvisel
- Szegény Gy úgy le volt fogyva a végén.. - válaszolta erre anyám.

Ott álltam és próbáltam értelmezni a helyzetet. Csak egy kibaszott sajnálomra lett volna szükségem. Nem tudtam, elengedtem akkor, nem foglalkoztam vele, de szarul esett. Majd nem beszéltem vele 1 hétig, anyák napján igen, akkor sem értette, hogy mi bajom van, én meg nem fejtegettem jobban, csak elmondtam, hogy megvisel a magánéletem. Majd tegnap este ugyanezt eljátszottuk pepitába telefonon. 

Reggel bementem és amikor bejött a főnököm, megkérdezte, hogy tud e segíteni valamiben. Vegyek ki nyugodtan szabadságot, ha gondolom, vagy tehet e értem bármit. Kurvára felbasztam magam. Nem rajta, ez a gesztus nagyon jól esett. Kedveljük egymást.

Azon basztam fel magam, hogy egy olyan ember, aki 1,5 éve ismer és dolgozunk együtt több együttérzést képes kimutatni, mint a saját anyám.

Értem, apa meghalt 3,5 éve, anyám meg ezen nem tud túllépni. De a fia vagyok. Tudom, hogy sok rosszat tettem az alkohol miatt, de a fia vagyok. Nem tudom, hogy akarom e ezt rendezni vele. Jelen pillanatban nem tudok vele kommunikálni. 

Ezt ki kellett írnom magamból.

Délután találkoztam a szponzorommal is, nagyon jót beszélgettünk. Szerinte jó uton haladok, ezek normális érzések, majd kialakul, elcsendesedik a dolog. Jó volt ez a találkozó feltöltött. Bár több mindenben nem értünk egyet, de ettől színes a világ. Ő is másként látja, én is, de beszélünk, kommunikálunk tiszteletben tartva a másik érzéseit, véleményét.

nem indult egyszerűen a regionális találkozóra való érkezésünk. Kocsival 1,5 óra volt, ameddig átjutottunk a városon. Hiába na, Békemenet és biciklisverseny nem jó párosítás. Mit van mit tenni, megérkeztünk, rossz emeletre mentünk fel, kóvályogtunk az épületben :D Basszus.. de legalább lepcsizhattam Bajzáth Sándorral és megköszönhettem neki, azt, hogy a józanodásom elején sokat adtak az írásai.

Maga a gyűlés háát... a bevezetőm állítólag jó volt, őszinte és erőteljes. Nem voltam ott teljesen fejben. Napok óta nem aludtam rendesen és totál kimerült vagyok. Segített a salses rutin, hogy arra fókuszáljak, hogy valami pozitívat adjak át, a szavak meg jöttek maguktól.

Bevallom nem érintett meg az egész esemény. Sokan voltak és kimérten viselkedtek, ment a klikkesedés. Nem bírálom, csak nekem nem adta azt, amit gondoltam. Persze tudom, hogy én sem vagyok valami kicsattanóan jó formában.

Viszont az esti gyűlésünk feltöltött egy picit. 2 férfi társam is odajött és tanácsot kért / elmesélt valami fontosat az életéből. Egyrészt megtisztelő volt a bizalmuk, meg, hogy az idősebb társat látják bennem, másrészt jó volt segíteni önzetlenül.

Azért is fontos ez a számomra, mert a napokban gondolkodtam, hogy mi értelme van az életemnek, mi a cél. Mindig is olyan ember voltam, akinek szüksége volt valami kitűzött dologra, hogy megvalósítsam. Nem, nem a Zs-vel történt szakítás okozta ezt. Egyszerűen fáradtnak érzem magam. Most jön ki az elmúlt 30 év életvitele, a közel 3 év józanodás, hogy kapcsolódnom kellene a való világgal. Újra. Dolgozom rajta, nincs ivásvágyam, nincsenek öngyilkos gondolataim. Csak fakó, szürke és semmilyen a világ. De majd alakítom, igaz időbe fog telni. Kurva sok időbe. 

De nem adom fel. Bár fogy a lendület, az akarat, de úgy döntöttem teszek még egy utolsó erőfeszítést, felállok megyek tovább. Annyiszor estem keltem az elmúlt 30 évben, hogy normális, hogy fogy a lelkesedésem.

De ma ez az apró kis csoda, hogy tudtam 2 embernek is segíteni egy kis hitet és reményt vitt a napomba.

Egy hete, hogy Zs elment, akkor beszéltem vele utóljára. Kibaszottul hiányzik a kommunikációnk. Igaz, hogy voltak kisebb, nagyobb szünetek a 3 év alatt, de mindig beszéltünk egy idő után. 

Mindennap beszélek barátokkal, társakkal, de az nem ugyanaz. Hiányzik a nevetése, a hmmögése, hogy morogjon ha nehéz napja volt, puffogjunk, ha valami felcseszte az agyunk. Hát igen, szakítás után már csak ilyen az élet.

Cserébe munkaterápiára fogtam magam. Átlagosan napi 9 óra munka, persze kedd és csütörötk extra, kedd 10 óra volt, ma majdnem 12. Rengeteg munka is van bent a cégnél, jó is ha lekötöm a figyelmem.

Mellette elkezdtem edzeni.. persze függő vagyok, ha már ki kell merítenem magam fizikailag akkor mindent bele :D Jó, módjával csinálom a fegyencedzést.

Gondolkodtatok már azon, milyen furcsa az emberi agy? ;-) 1 hete sincs, hogy edzek, de máris úgy érzem, hogy feszülnek rajtam a ruhák... szélesebb lett a vállam vagy 10 cm-rel :D Jah az egó.. az én kis mozizásom..

Mit tegyek, felépülő vagyok, aki a józansága legnehezebb időszakát éli meg. A vilg még mindig fakó reggel.. Aztán kinyitom a boltot és jönnek a lemingek.. azzal a sok ostobasággal. Ha hinnék istenben, azt mondanám, hogy egyszerre küldte be az össze "érdekes" vásárlót a héten, hogy elterelje a figyelmem. Nem mindig tudok türelmes lenni. Ok, bunkó nem vagyok, csak fásult, mondják, mondják én meg csak bólogatok.

Szombaton regionális találkozó lesz. Addigra megpróbálok embert varázsolni magamból. Hitelesen és őszintén előadni, hogy bármennyire nehéz is ez az út. de megéri józannak maradni.

5 óra... Majd jöttek a langolierek és felzabálták az időt.

A csütörtök délutánt még együtt töltöttük Zs-vel. Átjött, beszélgettünk, sokat nevettünk, néha sírtunk. Egy gyönyörű búcsúlevelet kaptam tőle. Közös emlékek kavalkádját. Megkönnyeztem... a mai napig nem tudom úgy elolvasni, hogy ne szorulna össze a mellkasom. 

Elfogadtam a döntését, megértem az indokait. Láttam és éreztem, milyen vihar dúl benne. Megölelgettem, nyugtattam.Megölelt, nyugtatott.
A józan eszem megérti. A szívem kalapál, kiabál, hevesen ver, de most csendre intem.

Amikor elment, beszéltem még F-fel, a barátaimmal. Mindenkinek elmondtam, hogy milyen szép volt ez a délután, és hogy jól vagyok.

Hogyne lettem volna jól, hiszen a bőrömön éreztem még az érintését, az illata még betöltötte a szobát és ott lebegett a szemem előtt a mosolya.

Majd péntek reggelre beütött a valóság. Az ébredések a legrosszabbak.. összemosódik az álom világa és a rideg hétköznapok szürkesége. Eltűnnek a színek és fakóbb lesz a világ. Persze tartom magam, igaz befelé a buszon csendben csordogáltak a könnyeim.

De felvettem tegnap is a maszkomat, melyre mosolyt pingáltam. Kedves és segítőkésszé tett, mire elkezdtem a munkám. Az érzéseimet pedig próbálom eltemetni. 

Megszünt az egyik felem létezni, de majd feldolgozom, kiedzem magamból, járok gyűlésekre. Megteszem, amit lehet.

Napi szinten beszélek társakkal, barátokkal, igyekszem nem befordulni. Igen, ez most egy tudatos döntés. Kontroll alatt tartom az érzéseim. Csak éjszaka jönnek elő. Ez van, idővel enyhülni fog majd.

Ma vagyok 2 éves és 10 hónapos felépülő. Dolgozom magamon, mindennek ellenére. Hiszen a józanodásom a legfontosabb.

Most hívott anyám, apám gyerekkori barátja elment ma reggel.

60 évig voltak barátok, rengeteget voltunk náluk, szinte együtt nőtünk fel a gyerekével. Mintha egy második család lett volna az életemben. Persze az évek alatt eltávolodtunk egymástól, de azért valamennyire tartottuk a kapcsolatot. Apa búcsúztatásánál ők voltak a családon kívül az egyetlenek, akiket elhívtunk. Legutóljára karácsonykor találkoztam vele, beszélgettünk, anekdótáztunk.

Most itt ülök az ágyon és csak bámulok magam elé, úgy érzem sok most nekem ez erre a hétre.. Milyen önző gondolat.

Nem tudom, most úgy kezd elegem lenni, pedig ma már nyugodtabban ébredtem.

Persze majd ezt is feldolgozom, majd ezt is elfogadom. Majd... majd valamikor az életem a helyére kerül... Talán.  de jelen pillanatban nincs más sak az üresség és a csend körülöttem.

Délután lesz gyűlés 17kor elmegyek oda, aztán átmegyek anyuhoz.

Zs-vel véget ér a több mint 3 éve tartó közös utazásunk. Tudom, hogy nehéz döntést hozott meg. Erről most nem tudok és nem is szeretnék bővebben írni.

Hálás vagyok az utamnak, a józanodásomnak, a társaknak és magamnak, hogy olyan emberré lettem, akinek nem az volt az első gondolata, hogy erre a helyzetre az alkohol a megoldás. Hazudnék ha azt állítanám, hogy nem jutott eszembe. De nem tettem meg. 

Jó érzés, hogy eljutottam a felépülésemben odáig, hogy vannak barátaim, akik mindennap felhívtak,hogy vagyok.

Amikor lecsendesednek a dolgok bennem írni fogok. 

Hosszú hét volt, sok olyan impulzus ért, amit régebben vagy nem tudtam volna kezelni, vagy sokkal szélsőségesebben. 

Most nyugodtabban, higgadtabban dolgozom fel az érzéseimet. Pihenek, net mentes 3 napot tartottam, amennyire lehetett.

Amikor majd kipihentebb leszek és jobban összeállnak a gondolataim, írok hosszabban.

Egyenlőre ennyi :)

Ha nagyon hatásvadász címet akartam volna adni a bejegyzésnek akkor csak simán kiírom, hogy visszaesés.

Nem, nem én estem vissza, hanem a csipet csapatunk egy tagja. Csütörtök este munkaidőben hívott fel, hogy tegnap leitta magát, ma pedig más szereket is tolt. Higgadtan, nyugodtan kezeltem a helyzetet, próbáltam bátorítani, elmondtam, hogy semmi baj. Porolja le magát, álljon fel és jöjjön vissza a közösségbe, jöjjön el gyűlésre. Teljesen kába volt, érdemben nem tudtam vele beszélni, így azt javasoltam, hogy aludja ki magát. 

Beszéltem a szponzorommal is, megbeszéltük, hogy ilyen esetben ez a helyes dolog. Persze az emberségem, a segítőkészségem azt diktálta volna, hogy menjek oda és segítsek. De ilyenkor a helyes cselekedet a józan eszünkre hallgatni. Bevallom mire hazaértem kurva dühös lettem. Bennem volt a tehetetlenség, hogy én próbáltam ennek az embernek segíteni és nem sikerült. Nem az egóm miatt voltam dühös..Csak a tehetetlenség.
Este még kaptam tőle üzeneteket, de csak péntek reggel reagáltam rá, hogy remélem jól van, jökkön gyűlésre.

Majd pénteken is felhívott a társ, hogy szarul van. Montam menjen el gyűlésre. Nem neki fontosabb dolga van, össze kell szednie magát, mert szombaton koncertre megy. És azt hiszem itt valami megváltozott bennem. Megértettem, hogy ez a helyzet menthetetlen. Nem fogom minősíteni a viselkedését. Mindenki úgy éli az életét, ahogy neki tetszik. Nekem a saját józanodásom a legfontosabb és itt volt az a pont, ahol elengedtem a vele való kommunikációt. Mert elkezdett behúzni az ő világába. Azóta is láttam, hogy hívott, írt üzeneteket, hol józanul, hol beállva, de nem reagáltam rá. Nem minősítem, de én nem tudok segíteni.

A bennem lévő nyugtalanságot két módon orvosoltam, Pénteken beszélgettem még Zs-vel. Ráírtam, hogy ha tud csörgessen meg és meséljen egyszerű, szép hétköznapi dolgokról. Hálát adtam az életnek, hogy van kit megkérni arra, hogy szekítson ki a szavaival, az ölelésével, a szerelméből abból a világból. Hogy éerezzem és tanuljam, barátokozzak azzal milyen a normális élet. Milyen élni. ezekből az apró csodákból tudok feltöltődni, nyugodtanak maradni és továbbadni a higgadtságom fiatalabb társaimnak. Ahogy meg is tettem azt péntek este.

Az egyik barátommal közel 2 órát beszélgettünk erről az esetről. Felzaklatta, de megbeszéltük.

Akkor is úgy éreztem, hogy azt a tudást amit én kaptam a józanodásom útján, azt a szeretetet, ami megmutatta, hogy értékes ember vagyok, egy picit tovább tudtam adni. Nem az egomnak esett jól.. az embernek bennem.