Egy héttel apa halálának évfordulója után úgy gondoltam, hogy jó lesz sétálni egy nagyot a Duna parton este, gyűlés után. Egy kis intermezzo:
A gyűlés egyébként jó is volt meg nem is. Az online gyűléssel szemben itt végig kell ülni ha unalmas a bevezető vagy ha olyan megosztás van, amiből nem tudok kivenni. De hát ez pont arra jó, hogy gyakoroljam a türelmet és az elfogadást. Ami fura volt, hogy csak rajtam és két barátomon volt maszk, mi nem ölelkeztünk, se puszi se pacsi. Láttam döbbent reakciókat, amikor mondtam, hogy sorry de én ezt most kihagynám. Egyébként durva, hogy a fél társaság köhögött, de mégis ment az ölelgetés. Mindegy én minimalizáltam a lehetőségét, hogy elkapjak valamit. Ha valakinek ez nem tetszik az ő dolga.

Szóval a séta.. Úgy indultam neki, hogy nem vittem telefont magammal. Én.. aki ha nem látja hol van a telefonja már rosszul van. De jó döntés volt. Nem izgattam magam semmin, gondoltam itthontól 10 percre csak nem lesz bajom. Egyébként meg rám fért a teljes csend és nyugalom. Szerettem volna sok mindent átgondolni, átérezni.
És eljött az a pillanat, amikor megbocsájtottam magamnak a mélypontom miatt. Eddig tartott, hogy néha néha, egyre ritkuló ütemben, de hagytam eluralkodni magamon azt a bűntudatot, hogy mekkora állat is voltam.

Levontam a kellő konzekvenciákoat, hogy történt, ami történt, ember vagyok, dolgozom a javításon, azon, hogy még egyszer ilyen ne forduljon elő. Ehhez hozzátett, hogy az egyik társammal hazafelé erről is beszélgettünk. Kinek milyen mély a mélypont, mennyire akar utána vltozni, rendet tenni az életében. Összefoglaltam neki, hogy bennem azért hagyott mély sebet ez az egész mert magamat bántottam és amikor rádöbbentem erre a skizofrén állapotra részegen, szabadulni akartam magamtól. Bármi áron. És ahogy kimondtam, valami megmozdult bennem, ami a séta alatt teljesedett ki. Az a gondolat, hogy el kell engednem. És megtörtént, elengedtem, mint egy nagy buborék, még egy darabig ott lebeghetett a Duna felett aztán szépen feloldódott és semmivé foszlott. Megkönnyebbültem. 

Szeretem ezt a programot, ezeket a blokkokat eddig magamtól nem tudtam feloldani, legfeljebb mélyre magamban eltemetni. Mint apa betegsége 28 évvel ezelött. Betokolódott és csak lassan szivárogva mérgezte az életemet. Amikor pedig egy béna coach miatt a felszínrejött, ivás és lelki gyötrelem lett anno a vége. Még szerencse, hogy a pszichológusom helyrebillentett és segített feloldani bennem. Na de vissza a blokkokhoz. Szval az eddigi életemben mindig mindent én akartam megoldani. Ha valami nem úgy történt akkor gyakran sértve éreztem magam. Duzzogtam, vagy kényszeredetten mosolyogtam visszafojtva az érzéseimet. nem azt állítom, hogy soha se voltam őszinte senkiez sem, de az biztos, hogy annyira nyíltan és őszintén nem álltam az emberekhez, mint most. És ez annak köszönhető, hogy csinálom a 12 lépést, hogy dolgozom magamon. Ha nem tenném a többi mit sem érne. Nem lenne szerelmem, nem akarnám rendezni az életem, fejlődni, új munkahelyet találni.

Sokat adott a séta, majdnem minden este azt írom, hogy összeállt a kép. De nem állhat minden este össze újra és újra.

maradok a facsemete hasonlatnál, egyre szebb és erősebb gyökerekkel, vastagabb törzzsel és égfelé törő dús lombkoronával, mint Zs haja. Zs... Zs nagyon, mindig és örökké.