Ez volt az első szó, ami eszembe jutott, amikor ma visszaértem este Pestre. Menekülj innen, ettől a cégtől. Felemészt, kezdem elérni a fizikai teljesítőképességem határait. Egyszerűen nem tudom felfogni, hogyan lehet így munkát szervezni, határidőket vállalni, és semmibe venni az ott dolgozó embereket.

Az a szerencsém, hogy ez az egész nem megingat, hanem erősít abban, hogy fejlődjek és eljöjjek onnan. Holnap több helyre is beadom az önéletrajzomat, és amint lehet lelépek innen. Átlag napi 10 órás munkaért annyi pénzt kapok, amit egy gyorsétteremben is megkereshetek fix munkaidővel. Úgy hogy a gyorsétterem innen 15 percre van, ahol most dolgozom az pedig 1 óra 40 percre. Szóval...

Nekem nem derogál ha a mekiben vagy máshol kaját adok ki vagy húst sütök, a mostaninál még a szénbánya is jobb lehet. 

Még egy gondolat.. itt egyre erősödik bennem a fizikai kényszer, hogy bármennyire is fáradt vagyok, de bunyózzak, valahol levezessem ezt a sok, visszafojtott dühöt, agressziót.. Tudom, hogy ezek bennem vannak, de eddig tudtam kezelni. Azon kaptam magam, hogy munka közben árnyékboxolok, múltkor sikeresen az ajtófélfát is eltaláltam egy bal horoggal, potyogott is a vakolat a túloldalon. Én ezt nem így akarom levezetni, de mélyről erősödik bennem az érzés, hogy bunyózzak. Szóval minden arra mutat, hogy húzzam el a csíkot erről a helyről.

Ma olyan dolgot tettem, amit eddig nem, a kimerültségem határán nem zárkóztam be, nem akartam egyedül lenni. Beengedtem Zs-t és hagytam, hogy szeressen, aggódjon, vigyázzon rám. 15 perc alatt megnyugtatott a szavaival. Most már csak fáradt vagyok, de nyűgös nem.

160 napja nem ittam alkoholt és ma sem jutott eszembe, hogy megtegyem.