Amikor 2 héttel ezelőtt átmentem anyámhoz a haláleset miatt a következő párbeszéd zajlott le közöttünk:
- Jajj szegény (legyen mondjuk Gy) elment apád után
- Sajnálom anya
-Te hogy vagy kisfiam?
- Kurva szarul
- Baj van?
- Zs-vel szakítottunk és ez megvisel
- Szegény Gy úgy le volt fogyva a végén.. - válaszolta erre anyám.

Ott álltam és próbáltam értelmezni a helyzetet. Csak egy kibaszott sajnálomra lett volna szükségem. Nem tudtam, elengedtem akkor, nem foglalkoztam vele, de szarul esett. Majd nem beszéltem vele 1 hétig, anyák napján igen, akkor sem értette, hogy mi bajom van, én meg nem fejtegettem jobban, csak elmondtam, hogy megvisel a magánéletem. Majd tegnap este ugyanezt eljátszottuk pepitába telefonon. 

Reggel bementem és amikor bejött a főnököm, megkérdezte, hogy tud e segíteni valamiben. Vegyek ki nyugodtan szabadságot, ha gondolom, vagy tehet e értem bármit. Kurvára felbasztam magam. Nem rajta, ez a gesztus nagyon jól esett. Kedveljük egymást.

Azon basztam fel magam, hogy egy olyan ember, aki 1,5 éve ismer és dolgozunk együtt több együttérzést képes kimutatni, mint a saját anyám.

Értem, apa meghalt 3,5 éve, anyám meg ezen nem tud túllépni. De a fia vagyok. Tudom, hogy sok rosszat tettem az alkohol miatt, de a fia vagyok. Nem tudom, hogy akarom e ezt rendezni vele. Jelen pillanatban nem tudok vele kommunikálni. 

Ezt ki kellett írnom magamból.

Délután találkoztam a szponzorommal is, nagyon jót beszélgettünk. Szerinte jó uton haladok, ezek normális érzések, majd kialakul, elcsendesedik a dolog. Jó volt ez a találkozó feltöltött. Bár több mindenben nem értünk egyet, de ettől színes a világ. Ő is másként látja, én is, de beszélünk, kommunikálunk tiszteletben tartva a másik érzéseit, véleményét.