Fél óra..

30 perc, milyen sok és milyen kevés egyszerre. De számomra ma ez volt a legszebb 30 perc.

Összefutottunk, teljesen véletlenül. Én gyűlésre mentem, ő barátnőzni. Pont előttük ment el a buszom, miközben azon gondolkodtam, hogy számtalanszor kutattam a szemeimmel, miközben utaztam. És ott volt. Vagányan, napszemüvegben, cigizve. Leszálltam. 

Én a szavak embere, annyira zavarban voltam, hogy alig tudtam megszólalni. Olyan hevesen vert a szívem, hogy odatettem a kezét, érezze. Mosolyogtunk, beszélgettünk, nevettünk, megöleltem, megölelt. Gyönyörű volt, még mindig..  Mosolygós, csacsogó, cserfes, szép... ember és nő egyaránt.

Utána mentünk tovább, felhívtam, hiszen olyan sokat akartunk mesélni, persze nem jutott eszünkbe akkor. még 20 percet beszéltünk telefonon. Apró kis csoda a mai napomban.

Nincs bennem több remény vagy vágyakozás, mint eddig volt. Hálás vagyok a felépüéásemnek, hogy ezt a röpke találkát ajándéknak fogom fel és nem elvásárnak. Fel sem merült utána bennem, hogy szomorkodjam. Örültem, őszintén, emberként és férfiként is. Jó most is mosolygok.

Nagyon furcsa, mert ma ébredtem úgy, hogy jól aludtam. Az egész napomat hasznosan töltöttem, megszüntettem a szamárfészket, ami a lakásom volt, rend, tisztaság.. Főztem egy isteni shiitake gombás spagettit, aludtam, olvastam, jól éreztem magam. Közben azon gondolkodtam, hogy mit is írjak ma a blogban. Arról akartam posztolni, hogy így 2 hét távlatából tekintve, külön tudom választani magamban a felépülő és a féri érzéseit.

A felépülő énem a szakításból kivette ami jó és hasznos. Hogy megtanuljak egyedül, teljesen egyedül jól lenni. Hogy az érzelmi válságokra nem az alkohol a megoldás. Hogy vannak a zúzós napokban is szép pillanatok.

A férfinek fáj, hogy a szerelme nincs mellette. Hiányzik a két, szép, zöld, ragyogó csillag, ahogyan rámnéz, az érintése a gondolatai, a beszélgetéseink, önmaga, az egész lénye.

Az előbbire büszke vagyok. Az eddig megtett út, a társak, a szponzorom megtanított, hogy a magam erejéből idáig jussak.

Az utóbbit pedig elfogadom, mert tudom is, érzem is, hogy ez egy normális emberi reakció. 

Igen hiányzik, kibaszottul hiányzik, de pont így hétvégére már kezdett jobb lenni a lelkem. Ez a találkozás pedig nem felkavart, hanem megnyugtatott. Tudom, ambivalensen hangzik ez az egész, de az a szép az életben, hogy ennyire sokszínű, összetett. 

Jól érzem magam, de nem a találkozás miatt, hanem azért mert ösztönösan a szép jött át, nem a bánat vagy a szomorúság. Nem kellett magamra szólni, fókuszálni, koncentrálni.. csak jött és szétáramlott bennem.

Köszönöm Zs, hogy az életem része vagy.