Szia Apa,

4 évvel ezelőtt, ezen a reggelen mentél el. Pontosan emlékszem, hogy hol voltam és mit csináltam abban a pillanatban, amikor az öcsém felhívott. Emlékszem a sokkra, az üvöltésre, ami kiszakadt belőlem. Arra, hogy nem tudtam azonnal elindulni, mert nem volt nálam a sluszkulcsom. A tehetetlenségre, a könnyekre, a sírásra.

Az a pillanat beleégett az elmémbe és a lekembe akkor és ott.

Azóta 4 év telt el, ebből már 3 évet, 2 hónapot és 2 hetet józanul, felépülőként töltöttem el. 1172 nap...

Mindig azt mondogattad, hogy az, hogy a betegséged túléled, olyan volt mintha kihúzták volna a lottó 5-öst az életedben. Apu nekem a lottó 5-ös az volt, hogy az apám voltál. Az az ember, aki elültette bennem a jó szeretetét, aki megtanított gondolkodni, miközben olyannak hagyta látni a világot, amilyennek én szerettem volna megismerni. Azt hiszem nem lennék életben, ha nem te vagy az apám. A kibaszott kurva életbe, hogy meghaltál. Sajnálom, kiszakadt belőlem. Szerettem volna ha még tudunk beszélgetni, együtt főzni, apa fia napot tartani, filmekről, Istenről, politikáról, bármiről beszélgetni.

De tudom, hogy itt vagy velem azóta is. Bennem él tovább az az eszmeiség, az a gondolkodásmód, amit tanítottál. Sajnálom, hogy velem ez megszakad, nem tudom tovább adni már. De talán nem vész el teljesen, hiszen próbálom mindazt amit tőled kaptam átadni a nálam fiatalabb társaknak.

Persze nem azzal a felütéssel, ogy apám mondta, hanem csak magamról mesélve, megosztva másokkal a gondolataim, érzéseim.

Azt hiszem a legnagyobb kincs te voltál az életemben.

Köszönöm.

Szeretlek Apu.