Nehéz időszak van mögöttem. Kiégés, túlhajszoltság, sikertelenség, apa halálának az évfordulója, sorolhatnám.

Szólhatna ez a blogbejegyzés arról, hogy mennyire elvesztettem időnként a hitemet abban, hogy éljem az életem. Mennyire céltalanul vágtam neki a napjaimnak.

Most, a születésnapom előtt egy nappal, az jutott eszembe, hogy fiatalkoromban, apa betegségének az idején, mikor sokkal szarabb helyzetben voltam, egy idézetet ismételgettem.
"Az ember nem arra született, hogy legyőzzék" 

és valóban, nem azért kaptam 1185 nappal ezelőtt egy második esélyt az életre, hogy fejet hajtsak és megadjam magam. Akkor sem tettem és most sem fogom. Mint a bunyóban.. eljön az a pillanat, amikor kibaszott kényelmes lenne lent maradni, feladni és csukott szemmel hátradőlni a szakadékba. Akkor sem tettem és most sem fogom.

Akik ismernek tudják, hogy mennyire film és sorozat buzi vagyok és előszeretettel citálom a beszélgetéseimbe az onnan vett idézeteket. Nem, most nem az általam annyira kedvelt Batman idézet jutott eszembe.

Hanem egy jelenet a Netflixen lévő Sandman sorozatból. Amikor a Halállal küzd. Párbajoznak, szavvakkal és egyre erősebb fogalmakkal próbálják legyőzni a másikat. A Halál nyerésre áll, de Sandman legyőzi azzal a kifejezéssel, hogy remény.
Igen, teátrális jelenet, mégis megvan számomra az a szépsége, hogy talán a remény az, ami segíthet átvészelni a nehezebb időket. Hogy van kiút ebből a pokolból. Hiszen eddig is kifelé haladtam, talán nem most kellene feladni.

Hiszen az életben vannak apró csodák, szép pillanatok. Olyan értékes emberek, akikre számíthatok.

Csak rajtam múlik, hogy azzal foglalkozom, mim nincs, vagy azzal, amim van.  Csak az én döntésem, és ha elbizonytalanodnék, vagy elveszettnek érezném magam az élet sötét óceánján, akkor ott vagytok ti, mint világítótornyok és segítetetk révbe érni. Biztonságba, haza találni.