Az előző hét is eltelt..az érzelmek lassan kisimultak, vasárnap kisírtam magamból a végét és megkönnyebbültem. Azt hiszem ez része az elengedésnek és a lezárásnak. Így normális, így emberi.

Ma beszéltem egy hozzátartozóval, az én telefonszámom is meg van adva, ha valaki a gyűlésről akar infókat kérdezni. Kétségbeesett volt, a párja szintivó, mikor jöhetnek, ugye nyitott gyűlés, kérdések és kérdések. A lehető legalaposabban próbáltam válaszolni, segítve azzal is, hogy keressen egy hozzátartozói csoportot, mert ott jobban fel tudják készíteni arra, mivel segíthet érdemben. Elgondolkodtató volt megélni, hogy mit érezhet, mennyire kétségbe van esve ez az ember. Megélni élőben, hogy ez a szar betegség hogyan rombolhat emberi kapcsolatokat. Viszont jó érzés volt őszintén elmondani, hogy nekem volt kiút ebből a pokolból. Jöjjenek el, várjuk őket. Elmondtam azt is, hogy ne várjanak hétvégéig, menjenek el ma gyűlésre, adtam tippeket, hol van nyitott gyűlés, remélem odataláltak.

Most, mára ennyi, lassan visszatérek a megszokott kerékvágásba, annyi változtatással, hogy 20 napja nem gyújtottam rá, és néha, mint vasárnap délután is, kimozdulok egy moziba vagy bárhová.

Ahogy Kiss Tibi és Anna and teh Barbies énekelte: Kezdjetek el élni, hogy legyen mit mesélni.