Nincs mit szépíteni, be kell ismernem, hogy hibáztam. Igen túlvállaltam magam. Azt hittem, hogy a kimerültségem, és fáradtságom ellenére még többet tudok beletenni a kapcsolatunkba. Hát, nem.. Nem mert "a pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve" mondogatta régen apám. Mennyire igaza volt.

Jobban tettem volna, ha a tegnap esti randinkat elengedem. Így összeveszés lett a vége és Zs nyakába zúdítottam olyan dolgokat is, amit nem kellett volna. Apám másik bölcselet következik.. "Fiam a hely az idő és a mód, jegyezd meg" Nem sikerült. Ennek következtében is ő visszább húzódott ma én meg pár óra alvással a hátam mögött olyan voltam mint akit kihipóztak. El is jöttem a cégtől korán, így tudtunk találkozni és beszélgetni, picit megnyugtatni a háborgó lelkünket. Én még mindig nyugtalan vagyok, dühös vagyok magamra. Elfogadom, hogy ember vagyok és hibázok, de pont őt nem kellett volna bántanom. Pont nem arra van szükségünk, hogy árkokat ássunk és azzal a lendülettel próbáljuk meg utána betemetni. Tudom, hogy sikerülni fog, de ezzel az energiával építhettünk is volna.

"Tudod fiam, van egy régi perzsa közmondás:
Az okosnak egy szemvillanás is elég, a butát meg fejbe kell verni"

tudom apa, de mennyire tudom és érzem a bőrömön most. De hát minden hatás ellenhatást vált ki és Zs viselkedése teljesen érthető és el is fogadom. Megértem, hogy visszahúzódik, magamat próbálom megérteni, hogy miért tettem. Nem, nem mentség a betegségem. Az sokkal egyszerűbb lenne. Bocsi beteg vagyok ez van. Odaálltam elé és bocsánatot kértem tőle, úgy ahogy hoztam otthonról. 

Holnap találkozunk, várom, de nyugtalan vagyok, remélem az alvás ki tud simítani. Az ölelése biztosan.