5 óra... Majd jöttek a langolierek és felzabálták az időt.

A csütörtök délutánt még együtt töltöttük Zs-vel. Átjött, beszélgettünk, sokat nevettünk, néha sírtunk. Egy gyönyörű búcsúlevelet kaptam tőle. Közös emlékek kavalkádját. Megkönnyeztem... a mai napig nem tudom úgy elolvasni, hogy ne szorulna össze a mellkasom. 

Elfogadtam a döntését, megértem az indokait. Láttam és éreztem, milyen vihar dúl benne. Megölelgettem, nyugtattam.Megölelt, nyugtatott.
A józan eszem megérti. A szívem kalapál, kiabál, hevesen ver, de most csendre intem.

Amikor elment, beszéltem még F-fel, a barátaimmal. Mindenkinek elmondtam, hogy milyen szép volt ez a délután, és hogy jól vagyok.

Hogyne lettem volna jól, hiszen a bőrömön éreztem még az érintését, az illata még betöltötte a szobát és ott lebegett a szemem előtt a mosolya.

Majd péntek reggelre beütött a valóság. Az ébredések a legrosszabbak.. összemosódik az álom világa és a rideg hétköznapok szürkesége. Eltűnnek a színek és fakóbb lesz a világ. Persze tartom magam, igaz befelé a buszon csendben csordogáltak a könnyeim.

De felvettem tegnap is a maszkomat, melyre mosolyt pingáltam. Kedves és segítőkésszé tett, mire elkezdtem a munkám. Az érzéseimet pedig próbálom eltemetni. 

Megszünt az egyik felem létezni, de majd feldolgozom, kiedzem magamból, járok gyűlésekre. Megteszem, amit lehet.

Napi szinten beszélek társakkal, barátokkal, igyekszem nem befordulni. Igen, ez most egy tudatos döntés. Kontroll alatt tartom az érzéseim. Csak éjszaka jönnek elő. Ez van, idővel enyhülni fog majd.

Ma vagyok 2 éves és 10 hónapos felépülő. Dolgozom magamon, mindennek ellenére. Hiszen a józanodásom a legfontosabb.

Most hívott anyám, apám gyerekkori barátja elment ma reggel.

60 évig voltak barátok, rengeteget voltunk náluk, szinte együtt nőtünk fel a gyerekével. Mintha egy második család lett volna az életemben. Persze az évek alatt eltávolodtunk egymástól, de azért valamennyire tartottuk a kapcsolatot. Apa búcsúztatásánál ők voltak a családon kívül az egyetlenek, akiket elhívtunk. Legutóljára karácsonykor találkoztam vele, beszélgettünk, anekdótáztunk.

Most itt ülök az ágyon és csak bámulok magam elé, úgy érzem sok most nekem ez erre a hétre.. Milyen önző gondolat.

Nem tudom, most úgy kezd elegem lenni, pedig ma már nyugodtabban ébredtem.

Persze majd ezt is feldolgozom, majd ezt is elfogadom. Majd... majd valamikor az életem a helyére kerül... Talán.  de jelen pillanatban nincs más sak az üresség és a csend körülöttem.

Délután lesz gyűlés 17kor elmegyek oda, aztán átmegyek anyuhoz.

Zs-vel véget ér a több mint 3 éve tartó közös utazásunk. Tudom, hogy nehéz döntést hozott meg. Erről most nem tudok és nem is szeretnék bővebben írni.

Hálás vagyok az utamnak, a józanodásomnak, a társaknak és magamnak, hogy olyan emberré lettem, akinek nem az volt az első gondolata, hogy erre a helyzetre az alkohol a megoldás. Hazudnék ha azt állítanám, hogy nem jutott eszembe. De nem tettem meg. 

Jó érzés, hogy eljutottam a felépülésemben odáig, hogy vannak barátaim, akik mindennap felhívtak,hogy vagyok.

Amikor lecsendesednek a dolgok bennem írni fogok. 

Hosszú hét volt, sok olyan impulzus ért, amit régebben vagy nem tudtam volna kezelni, vagy sokkal szélsőségesebben. 

Most nyugodtabban, higgadtabban dolgozom fel az érzéseimet. Pihenek, net mentes 3 napot tartottam, amennyire lehetett.

Amikor majd kipihentebb leszek és jobban összeállnak a gondolataim, írok hosszabban.

Egyenlőre ennyi :)

Ha nagyon hatásvadász címet akartam volna adni a bejegyzésnek akkor csak simán kiírom, hogy visszaesés.

Nem, nem én estem vissza, hanem a csipet csapatunk egy tagja. Csütörtök este munkaidőben hívott fel, hogy tegnap leitta magát, ma pedig más szereket is tolt. Higgadtan, nyugodtan kezeltem a helyzetet, próbáltam bátorítani, elmondtam, hogy semmi baj. Porolja le magát, álljon fel és jöjjön vissza a közösségbe, jöjjön el gyűlésre. Teljesen kába volt, érdemben nem tudtam vele beszélni, így azt javasoltam, hogy aludja ki magát. 

Beszéltem a szponzorommal is, megbeszéltük, hogy ilyen esetben ez a helyes dolog. Persze az emberségem, a segítőkészségem azt diktálta volna, hogy menjek oda és segítsek. De ilyenkor a helyes cselekedet a józan eszünkre hallgatni. Bevallom mire hazaértem kurva dühös lettem. Bennem volt a tehetetlenség, hogy én próbáltam ennek az embernek segíteni és nem sikerült. Nem az egóm miatt voltam dühös..Csak a tehetetlenség.
Este még kaptam tőle üzeneteket, de csak péntek reggel reagáltam rá, hogy remélem jól van, jökkön gyűlésre.

Majd pénteken is felhívott a társ, hogy szarul van. Montam menjen el gyűlésre. Nem neki fontosabb dolga van, össze kell szednie magát, mert szombaton koncertre megy. És azt hiszem itt valami megváltozott bennem. Megértettem, hogy ez a helyzet menthetetlen. Nem fogom minősíteni a viselkedését. Mindenki úgy éli az életét, ahogy neki tetszik. Nekem a saját józanodásom a legfontosabb és itt volt az a pont, ahol elengedtem a vele való kommunikációt. Mert elkezdett behúzni az ő világába. Azóta is láttam, hogy hívott, írt üzeneteket, hol józanul, hol beállva, de nem reagáltam rá. Nem minősítem, de én nem tudok segíteni.

A bennem lévő nyugtalanságot két módon orvosoltam, Pénteken beszélgettem még Zs-vel. Ráírtam, hogy ha tud csörgessen meg és meséljen egyszerű, szép hétköznapi dolgokról. Hálát adtam az életnek, hogy van kit megkérni arra, hogy szekítson ki a szavaival, az ölelésével, a szerelméből abból a világból. Hogy éerezzem és tanuljam, barátokozzak azzal milyen a normális élet. Milyen élni. ezekből az apró csodákból tudok feltöltődni, nyugodtanak maradni és továbbadni a higgadtságom fiatalabb társaimnak. Ahogy meg is tettem azt péntek este.

Az egyik barátommal közel 2 órát beszélgettünk erről az esetről. Felzaklatta, de megbeszéltük.

Akkor is úgy éreztem, hogy azt a tudást amit én kaptam a józanodásom útján, azt a szeretetet, ami megmutatta, hogy értékes ember vagyok, egy picit tovább tudtam adni. Nem az egomnak esett jól.. az embernek bennem.

Meglett a pozitív hozadéka annak, hogy apróbb változtatásokat tettem az életemben. Kiegyensúlyozottabb lettem megint és a pihenés is feltöltött. 

A munka pont olyan durva mint eddig, de ha kipihenten megyek be, lelkileg feltöltődve akkor jobban tudom kezelni a rám nehezedő nyomást.

Azért az apróbb változtatásokon kívül voltak jelentősebb mpmentumok is. Vasárnap az egyik társammal kirándulni mentem. Nagyon jót beszélgettünk, kikapcsolt feltöltött az együtt töltött idő és a természet is jó hatással volt rám. Felidéződött bennem, hogy gyerekkoromban mennyit jártunk kirándulni, túrázni, hogy apám imádta a Mátrát. Ki kell mozdulnom időnként a városból. Ok, egyedül annyira nem szeretek túrázni, nekem jobban bejön ez a beszélgetünk, leülünk, sétálunk stílus.

Pénteken egy nagyon szép és meghitt randevúnk volt Zs-vel. Végre sikerült belehelyezkednem lelkileg is az együtt töltött időbe. Feloldódnom, nem rágörcsölni arra, hogy most együtt leszünk. Nevettünk, beszélgettünk, összebújtunk és megnéztünk egy olyan filmet, ami számémra sokat jelent. Ez volt az az alkotás, amit anno apámnak is mutattam. Valahol megvan az a levele, amiben leírta, hogy büszke arra, hogy ilyen fia van, aki ilyen emberi értékeket vall.

Tegnap irány a tetováló szalon, végre felvarrattam az újabb tetoválásomat, így megörökítve az elmúlt 3 évet. A józanodásomat, Zs-t, honnan hova tartok. Majd Zs-vel találkoztunk, együtt töltöttünk egy pici időt a városban, jó program volt. <3 Este pedig az egyik társunknak volt a születésnapja, ami majdnem este 10-ig tartott. Hulla fáradtan kerültem ágyba és aludtam majd 9 órát.

Ma pedig szponzoroztam... Na igen, ez egy érdekes témakör. Ezt még emésztgetem egy picit. A héten kaptam tőle egy üzenetet, melyben kiemelte, hogy az önteltség falain keresztül a szponzor tud fényt vinni a józanodó életébe. Nem értettem, miért kaptam. Beszéltem azokkal az emberekkel, akik ismernek, hogy öntelt vagyok e. Zs is és F is emlékeztetett arra, hogy igen tudok erőteljesebben, határozottabban kommunikálni vagy. hogy nem mindig figyelek a másikra. Ebben teljesen igazuk van, de akkor se értettem.
Ma találkoztunk és kértem a segítségét, hogy beszéljünk erről. Nem mondta meg, csak azt hogy gondolkodjam. Nem konkrét dolog, de gondolkodjam. 15 percembe telt, hogy megfejtsem, a Felsőbb Erőről van szó. Hogy elfogadjam az alázatot, hogy egy nálunk hatalmasabb erő hatalmában vagyunk.

Itt jön a probléma.. Az én FE-m a közösség és apám szellemisége. Hiszek abban, hogy egyedül nem tudom megoldani az életem, hiszek a programban. Abban viszont nem, hogy van egy magasabb, természetfeletti erő, mely vigyáz rám (konkrétan a mélypontom éjszakáját azért éltem túl a szponzorom szerint, mert az FE vigyázott rám) megoldja az életem. Itt patthelyzetet érzek. Mindig csodálattal hallgattam olyan társak elmondásait, megosztásait, akik rábízták magukat az FE-re. Majd az segt, majd ha a FE úgy akarja, akkor stb. Szeretném hangsúlyozni, hogy ez nem kritika a részemről. Én abban hiszek, hogy tennem kell azért, hogy jobb legyen az életem, hogy fejlődjek. Nem várok egy isteni sugallatra, hogy legyen állásom, lakásom, jobb legyen az életem. Hiszek a közösségben és annak megtartó erejében, abban is, hogy ez egy cselekvős program. 

Mivel az első lépés meglépését a szponzorom ehhez köti, ezért most kicsit gondolkodnom kell. Több opció is van a fejemben, de ezt még kicsit elemezgetem.

Hát elérkeztem ide is... az első négyszámjegyű józanodáshoz. Köszönöm azoknak, akik támogattak, segítettek az utamon. Zs-nek, F-nek, a közösségnek, a bartaimnak, a szponzoromnak és magamnak is. 

Nem, nem mindig könnyű a józanodás, tele van még mindig buktatókkal, érzelmi hullámvasűt helyenként...
És van megannyi szép pillanat, apró kis csodák, érzések, valós öröm, életszeretet, élniakarás.

Azt hiszem ezért csinálom. Mert élni jó. Persze olyan, amilyen, de legalább valós. Nem egy alkoholgőzös ábránd, felfokozott érzelmekkel, amiről anno sejtettem, hogy csak illuzió. Ami most körülöttem van, az valós. Persze a tudatalattim és a lelkem néha bepróbálkozik irreális képzetekkel, de legalább ezt már felismerem és van annyi tapasztalatom, hogy hellyel - közzel uralkodjak rajta.

Ma igyekeztem mindenkinek, aki ennek az utnak a része vagy szeméyesen, vagy telefonon, vagy írásban, megköszönni, hogy segített. Anyám volt az egyetlen, akivel.. de úgy is tudjátok. De legalább volt mit megosztanom a gyűlésen. Mint egy mázsás kő gördült le rólam ez a teher. Azt hiszem elfogadtam vele kapcsolatban, hogy más a szeretetnyelve, és hogy ilyen a kapcsolatunk. Kissé felszínes. De nem az foglalkoztat, hogy egy ember nem tudott velem örülni, hanem az hogy oly sokan igen. Ez az, ami számít és ami fontos a számomra.

Gyűlés után elmentünk kajálni a csipet csapattal. Jókat nevettünk, jól éreztük magunkat, egy fiatal társ is csatlakozott hozzánk, aki még csak 5 napja józanodik. Azt hiszem jól érezte magát, velünk nevetett, felszabadultnak tűnt. Szép este volt.

Holnap pedig kirándulni megyek (ezen egyszer Zs nagyon jót nevetett, amikor a kirándulásra a Margit szigetet hoztam fel példának :D ) Szóval kirándulni megyek egy AA barátommal. Jó lesz kimozdulni, sétálni egy nagyot, kiszellőztatni a fejemet.

Jó ez a 4 nap pihenés, jót tesz, regenerálódom. Az is jó döntés volt, hogy egy kicsit visszábbhúzódtam. Volt időm magammal foglalkozni, pihenni, kikapcsolódni, lakberendezni, főzni, aludni, lustálkodni.

Köszönöm az 1000 nappal ezelőtti önmagamnak, hogy segítséget kért, hogy belátta tehetetlen saját magával szemben. 

És legvégül Apa... köszönöm, köszönöm, ahogy neveltél, ahogy szerettél és ahogy átadtad azt a szellemi, morális és emberi örökséget, ami itt él bennem és életmentő volt. Remélem, hogy valahol olvasod, hallod ezeket a gondolatokat, érzéseket, ha máshol nem itt bennem élve tovább.

Annyi mindennel foglalkoztam mostanában, hogy a legfontosabb emberre nem maradt időm. Magamra. Túlhajtottam magam akár a munkában, akár az AA közösségben. Ezerfelé ment szét a figyelmem. Ezért most egy picit visszább vonulok, magammal foglalkozom. Mert ha én rendben vagyok, akkor a környezetem is. 

Az, hogy ez a túlterheltség pedig a magánéletem rovására megy nagyon nem jó. Nem tudok ellazulni, kikapcsolni, élvezni azt, hogy boldog lehetek, lehetnék. Felszabadult, mosolygós, nyitott. Nem vagyok teljesen ott lélekben azzal a nővel, akit szeretek. A boldogságom záloga a kipihentség és a lelki egyensúly.

Hiányzom önmagamnak.

Most van itt az ideje, hogy kedvesen, de visszahúzódjak. Nem, nem szakítom meg az emberi kapcsolataimat, nem zárkózom be. De szelektálom kivel és hogyan töltöm az időm, mert elaprózódtam. És ez most a magánéletemre terhelődött rá.

Az első az lenne, hogy ne legyek alkoholista. 

Nem, nem a pia hiányzik, nagyon is szép és jó életem van az alkohol nélkül, illetve reális életem van szép és jó dolgokkal meg nehezebbekkel is. Azt szeretném letenni, hogy az agyam időnként piti dolgokból negatív érzéseket kreáljon. Igen, megtanultam ezeket az érzéseket feldolgozni, a helyén kezelni őket. De még mindig ki kell mondaom, kibeszélnem magamból. Jobban örülnék, ha egyáltalán nem lennének.

Na de, mivel ez nem egy tündérmese, nincs három kívánság, marad a lelki fejlődés és az utam tovább.

A hetem, egészen csütörtökig, brutálisan nehéz volt, mind mentálisan, mind fizikailag sok volt rajtam. Túléltem, igyekeztem pihenni.. ahogy tudtam.

Majd pénteken elutaztunk Zs-vel az első közös külföldi utunkra (szivecske, sok - sok szívecske) Fantasztikusan jó volt az az egy nap, sok beszélgetéssel, nevetéssel, romantikus kis meglepetések oda, vissza. Szeretem nap volt! 

Szombatra viszont teljesen elfáradtam, délelőtt még anyáméknál is volt egy kis munka. Anyámnak próbáltam a pénteki napunkat elmesélni, hogy mennyire boldog voltam, de nem ment át. Semennyire. 

Este gyűlés, ami kicsit helyrerázott, majd este hazafelé egy apró dolog, ami megint rossz érzéseket váltott ki belőlem.

És itt csatlakozik be, amit az elején írtam. Hogy szeretném ezt letenni. Szeretném ha nem lennének apró dolgok, amikkel foglalkozom. Persze, jó, hogy elmondom, kibeszélem magamból, de jobb lenne ha nem is jönnének.

Szeretnék felszabadultan boldog lenni, dolgozom érte, keményen hajtok, hogy nyugodtabb legyek, kiegyensúlyozottabb.

Úgy érzem, hogy ezt ki kellett írnom most magamból. Nem vagyok nyűgős, egész nap nem voltam az. De hiszek abban, hogy bármilyen formában ha kibeszélem / írom magamból a dolgokat az segít.

Két nap alatt közel 20 órát aludtam, jó ebbe beleszámítanak a délutáni szundik is :D

Nagyon jól esett, szinte el se hiszem, hogy ki tudtam annyira kapcsolni, hogy ez így sikerült. Nem agyaltam, nem éreztem, nem pörögtem semmin sem, egyszerűen csak élveztem a pihenést.

Hosszú idő óta ez volt az első alkalom, hogy feltöltődtem mentálisan is. Konkrétan tegnap ki se tettem a lábam a lakásból. Főztem, takarítottam, aludtam, pihentem.

Ma délután a csipet csapat egyik tagjával gyűlésre mentem, majd kajáltunk egyet, utána az esti gyűlés. Megint sokan voltak, jó pörgős gyűlés volt, jó hangulattal. Alig tudtam kitenni a társaságot, hogy induljunk lassan haza :) Mivel ez így nem szép dolog, hoszen kell a szocializálódás, ezért megbeszéltük a többiekkel, hogy 1 hét múlva elmegyünk együtt kajálni. Ott lehet tovább bandázni.

Kisimultam, már tudom és érzem is, hogy hol van a helyem a világban. Minden telkintetben visszatért az erőm, hálistennek. Igen a szürke filter rám ereszkedett egy picit az elmúlt időszakban. Nagyon hálás vagyok magamnak, hogy visszamentem a programba, ki tudtam adni magamból bizonyos dolgokat, érzéseket. Hálás vagyok Zs-nek, hogy higgadtan, finoman határokat húzva, de segít az utamon. Sokat jelentenek ezek az emberek az életemben, sokat jelent, hogy emberként, nem magamnak is bizonygatva dolgokat kell megoldásokat találni. Egyszerűen, csak el kell engedni ami nem épít, meg kell élni ami szép és kurva sokat kell pihennem a jelenlegi munkatempóm mellett.

Mindent egybevetve és egyébként is, nagyon jól vagyok. Nem rózsaszín ködösen, hanem úgy magamtól. Nem kell isméelgetnem, hogy ez van, elfogadom. Bevallom eszembe sem jutnak negatív dolgok. 

2 hét múlva 1000 nap.. Ha vallásos lennék azt írnám Istenem. Így csak hálát adok apámnak, hogy olyan embert nevelt belőlem, amilyen vagyok. Megköszönöm a barátaimnak, hogy támogatnak és Zs-t pedig a keblemre ölelem gondolatban ebben a pillanatban, szorosan.