Tegnap 12 órát melóztam, kb. 1 tonna árut mozgattam meg kézzel. Mocsok mód elfáradtam, de közben folyton vissza-visszatértek a hétvége emlékei. Megyannyi apró hétköznapi csodás pillanat. Este beájultam az ágyba és sikerült majdnem 7 órát aludnom.

Gondoltam ma csak nem lesz annyi pakolnivaló. A F@szt nem :D 2 raklap áru esett be hirtelen, aminek helyet is kellett csinálni. Ok, pipa, kell a testedzés.. Mondjuk kellene valami táplálékkiegészítő majd, tömegnövelő vagy ilyesmi.

Ma este pedig randi este volt. Csodás, meghitt és szerelmes. Egy egyszerű hétköznapi szerda este. Összebújva, végigdumálva és nagyokat röhögve. Szeretem est volt. Nem az első és nem is az utolsó. Most amikor e sorokat írom, már csütörtök van és pénteken újból randi nap lesz Zs-vel... 

Várom, feltölt, biztonságot és energiát ad. Olyan, jó helyen vagyok érzés. Szeretem érzés

Ma átvettem a 3 hónapos érmémet a honi csoportomban. Izgultam, mint karácsony előtt a gyerekek. Nem azért mert ajándék volt. Hanem mert számomra egy mérföldkő. Csinálom a programot, nem lazítok, van szponzorom, barátaim. Stabil hátterem. Nem ragozom, egyre jobban vagyok még akkor is ha vannak üzleti kötelezettségeim, egyre közeledik a költözés. Ezek olyan dolgok, amik régen időpréssel jártak együtt a fejemben. Most pedig tudom, hogy vannak, szépen betervezem őket és lépésről lépésre haladok velük.

Ma sokat beszélgettünk Zs-vel, ez a hétvége nem csak a szerelmünket emelte magasabb szintre, helyre is billentette a lelkünket. Szeretem, hogy meg tudjuk utólag is beszélni a dolgainkat.Az a bolygós hasonlat, amit írt ma tökéletes volt. Teátrális (egye fene mind a ketten szeretjük ezeket), de tökéletes.

Annyi minden van bennem, annyi pozitív csodás érzés. De fáradt vagyok. A 4 óra alvás nem a barátom.Bár érdekes, mert egész nap fel voltam töltve, nem volt bennem fáradtság. Mosolyogva jöttem mentem a cégnél, intéztem amit kellett.

Szeretem az életem, sokkal jobb mint aktív koromban. Szeretem, hogy beengedek embereket az életembe, a lelkembe, és én is adok magamból. Jobb emberré tesztek. Nem tökéletessé csak jobbá.

Még annyit végezetül, hogy a napom fénypontja egy levélke volt Zstől. Amiben leírta, hogy a hétköznapi dolgok adták meg az igazi szépségét a hétvégénknek. Egy - egy pillanat, ami más körülmények közt átlagos lenne az életünkben. De akkor és ott.. szívdobbanás, villanás, csoda

Azt hiszem, nem tudom, hogy ez volt életem legboldogabb születésnapja. Minden a helyén volt, minden olyan volt, mint ahogy előre ábrándoztam róla. Persze nem mertem magam nagyon elengedni, az utolsó pillanatig bennem volt a félsz, hogy közbejön valami.

Sőt pénteken még egy kicsit meg is voltam szeppenve, megilletődtem, nem akartam elhinni, hogy ez a valóság. Hogy tényleg csak ő és én..

Tényleg ott ülünk Szentendrén abban a kis étteremben, hogy reggelizünk, hogy mosolygunk, felszabadultan, egymást ugratva. Ahogy vezetek és mosolyogva néz engem és szépnek lát. Mint férfit és mint embert. Hogy szerelmesen ragyognak a zöld szemei, mint a csillagok.  Kerestem a hibát a mátrixban, ez biztos nem a valóság, ez túl szép, tökéletes, nem lehet. De igaz volt. Azaz 52 óra, amit együtt töltöttünk a város zajától, egy csodálatos meghitt kis házban.. minden pillanata maga volt a csoda. Egy perc unalom se volt benne. Rengeteget röhögtünk, jókat ettünk, társasoztunk, kirándultunk, sétáltunk, összebújtunk, sikerült egy filmet befejeznünk :D Jó Másodszori nekifutásra, mert jöttek az álommanók és hipp hopp belealudtunk. Pihentünk, együtt voltunk. ÉLTÜNK, együtt, szerelmesen, csak ő és én.

Feltöltött ez a hétvége, kisimultam, boldog vagyok. Az ajándék amit pedig kaptam.. Annyira személyes volt, annyi szeretet szerelem, intimitás van benne. Csak nekem.. tőle! Semmi drága holmi, semmi flancolás. Az egész egyedi és különleges. Ki is tettem a szobámban, lassan de biztosan gyűlnek az emlékek. a lelkemben is és az ablakpárkányon is. Amint átköltözöm, keresünk neki egy megfelelő képkeretet és felteszem a falra. 

Az elválás volt nehéz. Bevallom férfiasan, hogy kiment az erő a lábamból és a karomból. Tétován száltam ki a kocsiból, erőtlennek éreztem magam. Sicc, kérlek menj, öleltem meg. Szomorúság volt a szemében. Mintha végleg váltunk volna el. Pedig ez út vége csak egy fejezet vége a közös, élményekkel teli könyvünk lapjain. Még megannyi élmény, emlék és szép dolog vár ránk az életben.

91 nap telt el a mélypontom óta és az a NŐ, aki végigasszisztálta azt az éjjelt, most a szemembe nézett és azt mondta szeretlek Cica és biztonságban érzem magam melletted, vigyázol rám. Nem tudom szavakkal leírni mit éreztem abban a pillanatban. Akkort tört el a mécses amikor gyűlésre mentem este. Félreálltam a kocsival és zokogtam. De örömkönnyek voltak. Hiányzol szerelmem. Üresnek érzem most magam mellett az ágyunkat. De tudom, hogy itt vagy a szívemben és ha lecsukom a szemem látom azt a gyönyörű... lényed, ahogy hozzám bújik.

Holnap elindulunk Zs-vel megünnepelni a szülinapom. Kettesben, szinte az egész hétvégét együtt fogjuk tölteni. Ma azt írta este, hogy izgatott. Bevallom én nem vagyok az, nem merek az lenni. Egy álom fog valóra válni majd akkor, amikor ott leszünk abban a kis fészekben vidéken, amit együtt választottunk ki. Amikor ott leszünk, akkor át fogom magam adni neki és az érzéseimnek és hagyom megszűnni a külvilágot és az alkoholizmust.. Addig nem merem. Mert ha az utolsó pillanatban közbejönne valami az... Nem nem innék, egyszerűen csak csalódott lennék és fájna.

Számomra ez a hétvége nem csak azt jelenti, hogy a szerelmemmel kettesben leszünk valahol. Hanem az előző év szülinapjához képest ez nagyon nagy változás bennem. Akkor, apa halála után 2 héttel, szinte megsemmisültem. Matt részegre ittam magam és sírtam egész éjjel. Talán ezért is van bennem félsz addig, ameddig meg nem érkezünk. Fura érzés ez egyébként. Mert ha tényleg blokkoltam volna magamban ezt az egészet, akkor most nem írnék.. 

Persze, hogy várom, csak nem merem elhinni, talán így a jó 88 naposan. Szeretném a 90 napot vele megünnepelni. Megérdemeljük mind a ketten. már csak 9 óra..

Az AA egyik alapelve, hogy csak a mai nap ne igyál. Nekem nincs ivásvágyam szerencsére. Azonben tettem, amit tegnap leírtam, csak a mai nappal foglalkoztam az életemben. Se kattogás, se rosszkedve. A számomra lényegtelen dolgokkal vagy emberekkel nem foglalkoztam, azokkal viszont igen, akik / amik fontosak. Ma szép napom volt, mosolygós, fáradt, intim. Ezalatt nem csak Zs-t értem, hanem magammal is békében éltem le azt a napot.

Működött, nagyon jól működött! Holnap megyek tovább így. Mindig csak arra a napra figyelve.

Most éjjel amikor jöttem hazafelé gondolkodtam magamban, hogy blogoljak e. Ma igazából nincs hozzá kedvem, és azt hiszem egy darabig nem fogok írni vagy csak akkor ha valami nagyon kikívánkozik belőlem. Ma elég sok mindent végig gondoltam este, az életemmel kapcsolatban, sok mindent elengedtem, hogy a gyógyulásom legyen a középpontban ismét. Most nyugalom van bennem, valahogy más mint eddig amikor azt írtam nyugodt vagyok. Talán azért mert minden tekintetben elfogadom, hogy csak a mai nap a fontos. A jövőm majd alakul. Ha teszek ma azért, hogy ez a nyugalom folymatosan bennem legyen, akkor a jövőm jobb eséllyel lesz olyan amilyennek szeretném.

86 napja nem ittam, ma sem fordult meg a fejemben pedig hosszú és nehéz nap volt. De az élet már csak ilyen, hiába józanodunk attól még vannak ilyen napok is és lesznek olyanok is mint a közös hétvégénk. 

Szeretem azokat a kis helyzetkomikumokat és közös röhögéseket, amiket elő tudunk egymással idézni. Annyira természetesen és ösztönösen viselkedünk együtt, hogy néha fel sem tűnik, hogy egy egy mondat vagy kiejtett szó, fintor vagy mimika, teljesen átértelmezi a beszélgetésünket.

Talán a legelső az volt, amikor csokit vittem Zs-nek, imádja. Elkezdte megenni, kérdezte, hogy kérsz belőle? Én pedig (szerintem játékosan) azt feleltem áá dehogy, erre befalta. Én meg ott ültem döbbenten, hogy te tényleg megetted az egészet? Erre elkezdtünk röhögni :)

A b+ Zs kifejezés nálam a mérhetetlen elfogadás jele, amikor valami olyan reakciót kapok amire akkor ott tényleg nem számítottam. Ma pl. amikor találkoztunk akkor mondtam, hogy egész nap pakoltam, letusolni nem volt időm. Megölelt, belenéztem azokba a gyönyörű szerelemmel átitatott szemeibe és a világ legromantikusabb hangján (vélem én) annyit mondtam, gyönyörű vagy. Erre ő, nem is vagy büdös. Szakadtunk a röhögéstől. Imádtam azt a pillanatot. Mert meghitt volt, őszinte, semmi játszma, csak természetes reakciók.
Szeretem ezeket a lopott perceket, kis csillagszórók (Zs találta ki) az életünkben.

Ma amikor felidéztük este ezt, szóba került, hogy lassan elkezdhetnénk írni. És tényleg. Hiszem, hogy megannyi félreértés, vicces helyzet és közös nevetés vár még ránk a közös életünkben.

Apropó közös élet. Most este írásban amikor beszélgettem szélvész kisasszonnyal, jött egy kis kattogás, mert nem úgy reagált, ahogy én azt szerettem volna. Elindult egy rossz minilavina. Szóltam, hogy inkább menjünk aludni, de aztán közösen meg tudtuk fordítani a beszélgetés irányát és meghitt, röhögős és szép este lett, pont mint a mai napunk. Jó érzés, hogy bár beugranak a régi sémák, de teszek ellenük, nem hagyom kifejlődni magamban, ő pedig partner ebben. Mint mindenben az életemben, a közös életünkben. Köszönöm, hogy ilyen ember és nő vagy, aki kellő türelemmel és szerelemmel van megáldva.

Neki is hosszú naja volt és nekem is. Imádtam, amikor a kocsiban szenvedélyesen magyarázott, gesztikulált, bazdmegezett és mosolygott közben a szeme az örömtől, hogy ott állok előtte. Én pedig élveztem a csodás nőm látványát. 

Jó napom volt, végre elkezdtem hasznosnak érezni magam a cégnél. Összekötőként rohangáltam a különböző részlegek között, segítve, jókedvűen, poénkodva, intézkedve. A munka végén a főnököm elmondta, hogy miket kell a távollétében intézni, szervezni, jól esett. Az én fejemben is az volt, ami a társaim fejében néha, alkoholista vagyok, szart sem érek, senkinek nem vagyok fontos. Ok tettem érte eleget, hogy ez reális legyen. Pedig nem így van a valóságban. Csak be kell fogadni, hogy megbíznak bennem, hogy tényleg számítanak rám. Jó érzés. Volt bennem egy kisebb fajta hála az Élet felé, amikor ez bekövetkezett.

A mai gyűlés nehéz volt. Alapvetően nehéz téma volt, az alkoholisták és gyerekeik kapcsolata. Nem akartam hozzászólni, az, hogy párszor megígértem az unokaöcsémenk, hogy megyek és mégse mentem nem olyan nehéz megosztás, mint amikor valakinek gallyra ment a családja. Számomra fontos, de könnyen orvosolható dolog, amit már el is kezdtem. Azonban valahogy elkanyarodott a téma és jött egy megosztás a párkapcsolaton belüli intimitásról, félelmekről és arról, hogy nehéz felvállalni. Még ekkor sem éreztem, hogy hozzá kellene szólnom. Igazából vagy 10 - 15 percig bújkáltam még magam elől is. Majd a vége felé csend telepedett a teremre. Ekkor szólaltam meg. Kurva nehéz volt még előttük is felvállalni, hogy igen nekem is voltak problémáim. 45 éves leszek, erőm teljében vagyok, de ezen a területen is legyőzőtt néha az alkohol. Nehéz dolog ezt férfiként bevallani, magamnak se tettem meg ma estig. Persze ráfogtam apám halálára, vagy szinte bármi másra, hogy azért nincs libidóm, mert.. és itt hosszú lenne a lista, minden és mindenki szerepelhetne rajta csak én nem. Pedig én voltam, aki ezt az egészet generálta. Az alkoholt választottam a szex helyet. Ok, nem fogom kisarkítani, nem mindig és nem állandó jelleggel. De apa halála után, érthető okokból, lecsökkent a libidóm. Az akkori partnerem próbált ez ellen tenni, és én mennyire utáltam azokban a pillanatokban érte, dühös voltam. Nem látja, hogy meghalt az apám, és ittam. 

Zs ezért is kölönleges a számomra. Kezdettől fogva megvolt a kémia kettőnk között és soha fel sem merült bennem, hogy nem kívánom. Emlékszem az első együtt töltött délutánra, már akkor éreztem, abban a pillanatban, hogy különleges és különlegessé tesz engem is. Nem fogom dicsőíteni, azt is tudom mi erről a véleménye :) Én máshogy látom. Hosszú évek óta az első nő volt, aki mellett fel se merült, hogy ne engedjem be az intim szférámba. Szeretem ezt az őszinteséget, elfogadást kettőnk közt. Számomra ez teszi igazán különlegessé a kapcsolatunkat.

Apropó Zs.. Hajnali 5 -kor arra riadtam fel, hogy meghalt. Rossz álom volt, de mindenki ismeri azt az állapotot, hogy felriadsz és még összemosódik a valóság és a képzelet.. Nos ez nálam annyira sikerült, hogy egy kisebb pánikroham söpört rajtam végig. Szájszárazsággal megfűszerezve. Kitántorogtam a mosdóba ittam, ekkor lépett be a hidegrázás. Valahogy visszaevickéltem az ágyunkba, magamra húztam a takaróm, Zs takaróját is és próbáltam megnyugodni. Szép emlékek, légzőgyakorlat, a valóság tudatosítása. Hálistennek könnyen ment. Vissza is tudtam aludni és szerelmes üzenetekre ébredtem újból. Hmmm.. nagyon hmmm, szeretem ahogyan ír. Játszik a szavakkal, de nem tolja túl, pont annyira érzékletes, hogy megsimogassa a lelkem.

A feszültség bennem maradt egész nap, bújkált bennem, de nem küzdöttem, nem volt rossz érzésem miatta. Hagytam, hogy mászkáljon rajtam, lefoglaltam magam, ittam, ettem, pihentem, kikapcsoltam az agyam amennyire tudtam. De a telefonban a hangja volt ami elkergette végleg ezt a kis izét. Pedig szétszórt volt, fáradt, de mosolygós. Mindig megnyugtat a hangja, segít, épít.

12 hete, azaz 84 napja vagyok tiszta. Vegyes érzés ha őszinte akarok lenni. Továbbra is fentartom, hogy szép eredmény, de ez lenne a normális. Normális ha én is az lennék és nem lenne bennem a betegségem. De azért egy picit büszke is vagyok magamra, mert már nem küzdelemmel gyarapítom a napjaim számát, hanem elengedéssel, elfogadással.

Szeretem,hogy estére majdnem mindig béke van bennem.

Egy héttel apa halálának évfordulója után úgy gondoltam, hogy jó lesz sétálni egy nagyot a Duna parton este, gyűlés után. Egy kis intermezzo:
A gyűlés egyébként jó is volt meg nem is. Az online gyűléssel szemben itt végig kell ülni ha unalmas a bevezető vagy ha olyan megosztás van, amiből nem tudok kivenni. De hát ez pont arra jó, hogy gyakoroljam a türelmet és az elfogadást. Ami fura volt, hogy csak rajtam és két barátomon volt maszk, mi nem ölelkeztünk, se puszi se pacsi. Láttam döbbent reakciókat, amikor mondtam, hogy sorry de én ezt most kihagynám. Egyébként durva, hogy a fél társaság köhögött, de mégis ment az ölelgetés. Mindegy én minimalizáltam a lehetőségét, hogy elkapjak valamit. Ha valakinek ez nem tetszik az ő dolga.

Szóval a séta.. Úgy indultam neki, hogy nem vittem telefont magammal. Én.. aki ha nem látja hol van a telefonja már rosszul van. De jó döntés volt. Nem izgattam magam semmin, gondoltam itthontól 10 percre csak nem lesz bajom. Egyébként meg rám fért a teljes csend és nyugalom. Szerettem volna sok mindent átgondolni, átérezni.
És eljött az a pillanat, amikor megbocsájtottam magamnak a mélypontom miatt. Eddig tartott, hogy néha néha, egyre ritkuló ütemben, de hagytam eluralkodni magamon azt a bűntudatot, hogy mekkora állat is voltam.

Levontam a kellő konzekvenciákoat, hogy történt, ami történt, ember vagyok, dolgozom a javításon, azon, hogy még egyszer ilyen ne forduljon elő. Ehhez hozzátett, hogy az egyik társammal hazafelé erről is beszélgettünk. Kinek milyen mély a mélypont, mennyire akar utána vltozni, rendet tenni az életében. Összefoglaltam neki, hogy bennem azért hagyott mély sebet ez az egész mert magamat bántottam és amikor rádöbbentem erre a skizofrén állapotra részegen, szabadulni akartam magamtól. Bármi áron. És ahogy kimondtam, valami megmozdult bennem, ami a séta alatt teljesedett ki. Az a gondolat, hogy el kell engednem. És megtörtént, elengedtem, mint egy nagy buborék, még egy darabig ott lebeghetett a Duna felett aztán szépen feloldódott és semmivé foszlott. Megkönnyebbültem. 

Szeretem ezt a programot, ezeket a blokkokat eddig magamtól nem tudtam feloldani, legfeljebb mélyre magamban eltemetni. Mint apa betegsége 28 évvel ezelött. Betokolódott és csak lassan szivárogva mérgezte az életemet. Amikor pedig egy béna coach miatt a felszínrejött, ivás és lelki gyötrelem lett anno a vége. Még szerencse, hogy a pszichológusom helyrebillentett és segített feloldani bennem. Na de vissza a blokkokhoz. Szval az eddigi életemben mindig mindent én akartam megoldani. Ha valami nem úgy történt akkor gyakran sértve éreztem magam. Duzzogtam, vagy kényszeredetten mosolyogtam visszafojtva az érzéseimet. nem azt állítom, hogy soha se voltam őszinte senkiez sem, de az biztos, hogy annyira nyíltan és őszintén nem álltam az emberekhez, mint most. És ez annak köszönhető, hogy csinálom a 12 lépést, hogy dolgozom magamon. Ha nem tenném a többi mit sem érne. Nem lenne szerelmem, nem akarnám rendezni az életem, fejlődni, új munkahelyet találni.

Sokat adott a séta, majdnem minden este azt írom, hogy összeállt a kép. De nem állhat minden este össze újra és újra.

maradok a facsemete hasonlatnál, egyre szebb és erősebb gyökerekkel, vastagabb törzzsel és égfelé törő dús lombkoronával, mint Zs haja. Zs... Zs nagyon, mindig és örökké.

Azt hiszem visszatérek a napi blogoláshoz, kell a lelkemnek.
Igaz, hogy ez a hét inkább arról szólt, hogy alkalmazkodom és elfogadom az új élethelyzetemet. Nem mondom, hogy nehéz, vagy, hogy megugorhatatlan. Azonban hirtelen magam mögött hagyni 20 év jólétet, azt hogy szinte mindig azt és akkor csináltam, amit akartam, nem megy egyik pillanatról a másikra. Se céges autó, se céges telefon, se kötetlen munkaidő. reggel 5kor kelek, átlagban 10 óra munka és 20-21 óra között érek haza. Van egy nagyon szűk időkapu, amit magammal tudok tölteni. 2, max 3 óra. 

Félreértés ne essék, nem érzem úgy, hogy ez baj. Elfogadom, hogy az az élete, amit 20 éven keresztül éltem már nem fenttartható. Illetve folytathatnám tovább, de tudom mi lenne a vége. Simán elmehetnék a kereskedelembe dolgozni, most tisztán, jobban megy a kommunikáció ha nem vagyok fáradt. lenne kocsi, telefon, magasfizetés. De nem akarom. Ez nem önkéntes szenvedés a részemről, nem mártírkodom, hogy vezekelnem kell az elmúlt 20 évért. Nem. Egyszerűen csak tudom, hogy az életem hátralévő részét úgy szeretném leélni, hogy amikor visszanézzek legalább annyi becsületes, dolgos év álljon mögöttem, mint most. Ehhez viszont lejjebb kell adnom bizonyos dolgokból. Ezzel sincsen semmi bajom. Sőt értékelem a munkát, a megkeresett pénz. Elzárták az üzleti világ csapjait, most már nekem kell megteremtenem, felépítenem a jövőmet.

Úgy érzem ez olyan, mint amikor a saját kezével épít valaki valamit. Lehet, hogy nem tökéletes, de az övé, ha ránéz a saját munkáját látja viszont benne, nem pedig egy standard, futószalagon készült valamit. Talán a legjobb szó erre az örökség? Nem tudom.. lehet, de majd ha megtalálom az ideillőt leírom.

Apropó örökség... Mivel olyan életete éltem, amilyet, nem igazán foglalkoztatott a gondolat, hogy gyerekem legyen. Pontosabban egyszer, akkor nagyon. 3 hónapig úgy nézett ki apa leszek, életem egyik legboldogabb időszaka volt. De nem jött össze. Utána már nem is akartam gyereket, a párválasztásaimnál se volt szempont, egyszerűen elengedtem ezt. Pedig csodálatos dolog lehet.. Szívmelengető, így, hogy áttételesen belelátok Zs életébe, mindig szeretem hallgatni ahogy mesél és csak mesél az én kis szélvész szerelmem. Lendülettel, szenvedélyesen, szeretettel. Hát igen nekem úgy tűnik ennyi jutott a gyerekvállalásból. Persze lehetne, biológiailag alkalmas vagyok rá (remélem:D) De én mástól nem szeretnék gyereket csak tőle. 

Az elmúlt hónapokban világosodott meg bennem, az, amit apám a levelében írt, hogy miért érezte azt bennünkél tovább. Igen, ez örökség. A gondolkodásmód, az erkölcsi hovatartozás, a szellem, a szeretet Nagyon szép levél volt. Néha előveszem és beleolvasok.. van, hogy nem megy végig mert a könnyeim... De nem kínzom magama ezzel, csak szeretem azokat a sorokat, szinte érzem, hogy velem van. Mert velem van.

Végre hétvége van. Csodálatosan indult. Igaz 40 perc lehetett kb. de... minden nyűgömet elfújták, nem éreztem a fáradtságot. Teljesség volt bennem, mosoly, nevetés, csodásan villogó zöld csillagok, ha lecsukom a szemem most is látom ahogy rám néz. Igen abban a szempárban és tekintetben benne van minden. Ha fáradt akkor is, ha álmos akkor is, ha dühös, ha szerelmes akkor is. Mint egy csillagkapu, összeér a lelkünk, amikor szavak nélkül egymásba mélyedünk.