Megint rosszul aludtam. Zs-vel álmodtam. Elutaztunk valahova, együtt indultunk el, de a busznál kerülőt tett és én csak vártam rá, vártam. Nem tudtam hovan, mikor jön, elment mellettem? Leizzadva ébredtem fel az éjszaka közepén, csak egy rossz álom gondoltam, és mivel nem vágott dohány van a fejemben, tudtam az okát is az álmomnak.

Reggel átmentem F-hez, beszégettünk, nevettünk, kutyáztam egy nagyot, feltöltött. Zs küldött egy nagyon cuki kis rajzot, mindig imádtam az alkotásait, tehetséges és kreatív. A sok dolog mellett ezt is nagyon szeretem benne. Alkot, ott van benne a tehetség.

Majd irány a cég és bele a darálóba.. Pff. annyira húzós volt, hogy fél 6kor mentem csak ki cigizni, sok megrendelés, mondjuk ennek az egyik alapja én vagyok. Ez most nem a virtuális farokfényezés :D De tény, hogy ha felveszi az ember a telefont, akkor az ügyfél nem telefonálgat tovább és lám, lám mire beérek egy 200e Ft-os megrendelés vár a webshopon, ráadásul visszatérő vevőnek ígérkezik.

Amikor eljöttem Zs akkor írt egy mailt nekem. Ültem a buszon és könnybelábadtak a szemeim. Többször elolvastam, újra és újra. Azt hiszem az egyik legszebb szerelmes levél, amit kaptam. Nincs benne szeretlek, szerelmem, ahogy szoktunk egymásnak írni. Persze az is léleksimogató, de hamis illuziókba ringattak minket ezek a szavak az elmúlt időszakban. Mindig minden rendben van, ha  a varázsszavak elhangzanak. 

Szóval ebben a levélben nem voltak benne, mégis.. mégis átmelegítettek, feltöltöttek a sorai. Na jó dallamtapadás is lett a vége :D 

Gondolkodtam válaszolok rá. Megírom, amit itt is. De nem tettem meg, pedig nagyon bennem volt. De nem tehetem. De hálás vagyok, hogy írt mert és ahogy írt, mert így tudom, hogy van. És ő is tudja én hogy vagyok.

Pont azt fogalmazta meg, ami ma egész nap bennem volt. Felhívom, hagyjuk ezt a marhaságot, minek szórakozunk, rövid az élet, akarlak, szeretlek, gyerevissza, visszamegyek, mikor? hol? 

Mosolygott a szívem és közben össze is szorult.. Olyan közel van és mégis távol tőlem. De ezt most végig kell csinálnunk, nem lehetek egoista, hogy felhívom, segget csinálva a számból. Ok Cica eltelt 2 nap, elég lesz... Akkor nem változik semmi hosszútávon. Pedig mind a ketten ezt akarjuk. 

Olyan szépen írt, olyan szenvedélyesen játszott a szavakkal, a kifejezésekkel, úgy megölelném most is.

Hát igen, 15 hónappal ezelőtt a szenvedély megvolt, de zabolátlanul, korlátlanul, pusztítóan. Most izzik, parázslik, lángol, de nem bánt, nem emészt fel. Jó érzés. Igen, még ez a helyzet is jó érzés, mert nem vagyok egyedül, akkor sem, ha most nem ölelhetjük meg egymást.

Ha nagyon teátrális akarnék lenni, akkor a tárgynak elkezdeném a napok számát adni, amit Zs nélkül töltök. Tettem ezt ugye akkor, amikor családi nyaraláson volt külföldön. De ennek csak az lenne az eredménye, hogy szépen, csendben elkezdem megfeszíteni magamat. Felesleges lenne.

Egyébként egészen jó napom van, de inkáb kezdem a tegnap éjjellel.

Rosszul aludtam.. Hajnali 2ig nem jött álom a szememre, forgolódtam, jöttek mentek a gondolatok. Majd fél órával később arra ébredtem, hogy pittyegett a telefonom, hiába születésnap, van aki ekkor ír. Azt hittem Zs. Hirtelen nagyon dühös lettem rá, magamra, mindenkire. Basszuk már meg, hogy a picsába lehet ezt így elrontani, miért ilyen idióta? Én meg a másik fele.. nagyjából 5 percig dühöngtem, majd megnyugodtam és visszaaludtam. Örülök, hogy a harag és a düh is a felszínre került, nem tokolódott el, nem munkálkodik bennem.

Reggel összefutottunk, meg volt beszélve, nálam maradt valamije. Elmentem és vettem neki kávét, hogy átmelegedjen. Előttem sétált el a zebrán. Olyan szép nő... láttam keres a tekintetével a randihelyszínen. Erős szívdobogás lett rajtam úrrá. Beszélgettünk, megöleltük egymást, jó volt látni, jó volt megölelni. Jó szeretni és szeretve lenni. Tudom, hogy legalább annyira feltöltötte ez a pár perc, mint engem.

Utána irány a cég, az első napom volt teljesen egyedül. Pörögtem, új rendszert dolgoztam ki, szerintem hatékonyabb, mint amit örököltem. Vevőkkel csevegtem, üzletet kötöttem, 11-re készen volt a napi rutin, majd kaptam egy izmos feladatot, megszenvedtem vele, de meglett zárásra :D

Elhatároztam, hogy bevásárolok, hazajövök és pihenek. Utána főzök valamit. Jó kedvem volt egészen addig a pillanatig, ameddig a lakásba belépve meg nem láttam, hogy a karnis (nem, nem én szereltem fel:D ) leszakadt. Szerul rakták fel.. remek, javíthatom ki. Alapvetően nem bosszantott fel a dolog, egy újabb feladat, megoldom. Utána aludtam egy picit, majd főzés, pakolászás. Most pedig egy újabb tervezős munka, mindjárt neki is látok. Egy új konyha várja a gazdáját :)

Zs itt van velem, annyiszor eszembe jut... Olyan hülyék vagyunk.
Amikor jöttem haza a buszon az volt bennem az egyik megállóban, hogy csak 350m választ el a nőtől, akivel szeretjük egymást. 350 méter.. és ki tudja mennyi idő... 

De nincs bennem félelem, vagy kétely, hogy jó döntést hoztam e. Nincs bennem félsz a következő napokkal vagy hetekkel vagy hónapokkal szemben. Jól érzem magam, igaz nem vagyok boldog, csak nyugodt. De ez így emberi, ez így normális. Nem hiszem, hanem tudom és érzem.

Elment, mert elengedtem, elengedtem, mert szeretem. Ha szeretünk valakit, akkor elengedjük, ha nem is könnyű, de akkor is meg kell tenni. Időt, teret, pihenést hagyni a másiknak.

Éreztem, éreztük, hogy valahogy megváltoztunk, lassan de biztosan nem jó irányba halad a kapcsolatunk. Láttam rajta, hogy mennyit dolgozik, hogy próbál megfelelni mindenhol. De nem lehet egy fenékkel ennyi lovat egyszerre megülni. Fáradt volt, bármennyire is gyönyörűnek láttam mindig, de éreztem, hogy egyre nehezebben tud felodódni, kapkod, lassan de biztosan kimerül és vele együtt én is. Elmondta, hogy zavarja, bántja, hogy nem tud úgy adni, ahogy vágyik rá és érzi, hogy ez engem is bánt.

Szeretem, jobban, mint bárkit eddig az életemben.

Ma van a szülinapom, nem tudtuk úgy megünnepelni, ahogy szerettük volna, bár a legnagyobb ajándékot, hogy egymás karjaiban ébredtünk fel, még ez a nehéz időszak sem vehette el tőlünk. Szeretjük egymást, de a körülmények most olyanok, hogy nem marad más, mint az elfogadás.

Előbb ébredtem, néztem mennyire szép, mennyire békésen alszik mellettem, átöleltem, megcirógattam, de tudtam, hogy most el kell engednem egy kicsit. Nem lehetek olyan önző, hogy... 

Magam miatt is tettem. Érzem, hogy nem tudok beletenni többet ebbe a kapcsolatba, és tudom, hogy nem is kell, nem is várja el. Meg kellett tennem, hogy óvjam ezt a kis csodát, ami szárbaszökkent 19 hónappal ezelőtt, hogy erős legyek, amikor kell, hogy olyan döntést hozzak meg, ami hosszútávra mutat.

Hazakísértem, elbúcsúztunk.

Hazafelé lassan botorkáltam, a lábaimban nem volt erő. A színek megfakultak egy kicsit, a formák összemosódtak, a napfény, mintha tompábban csillogott volna az őszi időben. Ettem, mert kell az energia, de a tegnapi alkotásom ma mintha vattává változott volna, íztelen kis gombócok.

Azóta pihenek.

Elfogadom, amint változtatni nem tudok,

bátor vagyok, hogy változtassak, amin tudok

és próbálok bölcs lenni, hogy felismerjem a különbséget.

2 éve, hogy apa elment.

Ma nagyon sokszor eszembe jutott. Egy búcsúlevelében azt írta, hogy a dolgok jelenlegi állása szerint nincs túlvilág és ő bennünk fog továbbb élni. Vegyes érzések vannak bennem. Világéletemben földhözragadt voltam, de most mégis az énem egyik fele abban hisz, hogy valahonnan figyel engem. Végignézte az elmúlt 2 évemet, aggódott, bátorított, büszke volt rám, miközen olyan mélységeket és magasságokat jártam be, melyek létezéséről nem is tudtam. 

Hiszek abban, hogy velem van, minden percben, mindig és az öröksége az a szellemiség, ami helyes úton tart. Visszatekintve erre a két évre, pont úgy kíséri az életemet, mint kamaszkoromban. Mikor elengedte a kezem és hagyta, hogy egyedül válljak férfivá, megküzdve a nehézségekkel, de végig figyelt és tudtam ott van, ha szükségem van rá. 

Most is itt vagy velem apa, mert bennem élsz tovább, a mosolyod, a hangod, a dörmögésed a telefonba. A szenvedélyes viták, a hangos nevetések..

Köszönöm, hogy ilyen apa voltál. Olyan apa, aki el is mondta, hogy büszke a fiaira. Nemcsak szerettél minket, ki is mutattad.

Szeretlek!

Apám hitte az otthon melegét,
Apám hitte az ünnep örömét,
Apám hitte az apja örökét,
S úgy hiszem, ez így volt szép.

                                      Zorán

Úgy érzem, hogy a tegnapi napom  életem egyik legszebb napja volt. Pedig semmi különös nem történt benne.

Reggel 3 nagy pakkal átrohantam a fél városon, mert sikerült egy pici de otthonos lakást kibérelnem. Jó helyen, jó közlekedéssel. Pici, de még is tágas, nagy, nyitott tér, egyszerű de otthonos berendezésekkel. Zs utána átjött és együtt töltöttük az egész napunkat. Beszélgetések, filmezés, alvás, összebújás vegyesen, este pedig koncertre mentünk. Zs, szexi volt, gyönyörű, cserfes és vagány. Szerelmes. Szerelmes, mint én.

Mégsem azért voltam és vagyok boldog, mert együtt töltöttük a napunkat. Ez csodálatos volt, de az a pillanat, amikor szabad emberként a csillagok alatt lve a koncert alatt a felhőket néztem.. A felhők, az éjjeli égbolt, a telihold olyan képeket idéztek fel bennem, amiket eddig csak filmeken láttam. Mint egy nagy puha paplan borult fölénk az égbolt. Oltalmazón, kedvesen, melegséget árasztva. Abban a pillanatban is hálás voltam az újrakezdésért. Átjárt az érzés, hogy szabad vagyok, boldog, nyugodt, nem hiányzik semmi se abból a pillanatból. Nem zavart Zs kezében a rozé, nem feszítettek meg a mögöttünk hangoskodó emberek, egyszerűen csak élveztem, hogy ott vagyok, ott vagyunk, ketten együtt. A boldogságom záloga az volt, hogy tökéletes egyensúlyban voltam, és vagyok a környezetemmel is, de legfőképpen magammal is. 

Dolgozom, ma is azt tettem, pörgős nap volt, de jó hangulatban telt. Minden feladat, amit megbeszéltem F-fel elkészült, vagy el fog készülni határidőre. Haladok. Nem óriási léptekkel, nem sprintelve, egyszerre megoldva mindent, hanem lépésenként.

Í

Nagyon tevékeny napom volt. Fagyalt ültettem, igaz csak kettőt, mert F-nél a talaj eléggé köves és a fák gyökereivel is meg kellett kütdenem. Egyáltalán nem éltem meg feladatnak. Megkért és én szívesen igent mondtam erre. Utána dolgoztam, egyedi megrendelést valósítottam meg.

Délután jött az értesítés, hogy az egyik cég, ahova szeretnék elmenni dolgozni behív interjúra holnap.

Abban a pillanatban valami hihetetlen boldogság járt át. Lassan, de biztosan kezd alakulni az életem. Igen, sokat dolgozok magamon azért, hogy eredménye is legyen. De mindazok a rossz érzések, amik bennem voltak múlthéten, csak fakó szösszeneteknek tűnnek. 

De nem felejtem el őket. Ezek a pillanatok, egymás mellé állítva őket, mutatják meg, hogy ha én rendben vagyok, akkor a dolgok is rendben vannak körülöttem. Mindig is mementók maradnak, hogy ha nem figyelek oda magamra, akkor bizony visszajönnek.

Amikor megjött a visszajelzés és boldog voltam, hangosan meséltem ezeket apámnak. Beszéltem hozzá. Elmondtam, hogy rendezem az életem, hogy boldog vagyok, hogy Zs-vel még mindig együtt vagunk, boldog vagyok mellette, hogy hiányzik, de tudom bennem él tovább. Meg is könnyeztem, megható pillanat volt. Nemsokára lesz 2 éve annak, hogy elment. A mai nap is eszembe jutott a hangja, ahogy felvette a telefont. Szerettem ahogy beledörmög: Halló? Jajj te vagy az kisfiam, képzeld konyhaszolgálaton vagyok � 

Holnap nagyon hosszú, de húzós nap lesz. 3 ügyfél, szerelés, interjú és randi vár rám. Izgatott vagyok, minden program más más módon de felpörget, mint egy tinit.

Tettvágy van bennem, nem is kevés. Az elmúlt 14 hónapban nem éreztem még azt, amit ma. Tenni akarok, dolgozni, építkezni, nem pedig menekülni. Jó tudom, hogy ez így most nagyon ki van sarkítve. Tudom, hogy nagyon szép rózsaszín vattacukor felhőnek tűnik olvasva. Ezt mindenkire rábízom, hogyan értelmezi, értékeli, látja rajtam.

Én azt érzem, hogy jól vagyok, hogy napok őta jól vagyok és szépen lassan haladok előre. Ma megtettem egy újabb nagy lépést, sikerült kivennem egy lakást. Jó helyen, jó lokációban. Azt tudom, hogy Zs-vel volt egy szép randink, azt tudom, hogy pörög a kezem alatt a munka F-nél. Hogy vannak terveim, sőt nem csak tervek, hanem konkrét dolgok, amiket már meg is valósítottam. Azt tudom, hogy mosolygós vagyok, jókedvű, nhol még vicces is. Hogy várom a holnapot, hogy kimenjek a műhelybe dolgozni. Hogy alkossak.

Hogy éljek,

Azt hiszem ez a legnagyobb kincs, amire a betegségem megtanított. Hogy szeressem önmagam és örüljek annak, hogy holnap, holnap van, ne pedig féljek tőle. Hogy merjek élni.

Ma igazán jó napom volt. Pörgött a kezem alatt a munka, igaz úgy terveztem, hogy ma vegyesen fogok pihenni és dolgozni.

délelőtt még nem éreztem magamban annyira a csít, de nem siettettem semmit sem, jó F morgott, hogy mi mikor lesz készen. Mondtam neki, hogy mindent a maga idejében, vasárnap estére el fog készülnie, aminek kell. 

Majd ő elment bulizni én meg.. Hát bevallom nagyon élveztem, hogy egyedül vagyok. Viszonylag jó idő volt ma, kifeküdtem a fűre is és néztem a kék eget. Játszottam a kutyával, ha már nem akart elmenni sétálni :D Befejeztem, amit be kellett, nekiálltam takarítottam, lakást néztem, rendet raktam a szobámban, kiteregettem, pihentem. Nagyon szépen és jólt telt a mai napom.

Igen, Zs-vel tegnap beszéltem, megtörtük a kommunikációs csendet. De ez így van jól, ennyi elég volt belőle, hiszen a cél nem az volt, hogy egymástól szabaduljunk. És igen, ez is hozzátett a mai jókedvemhez, de nem az alapja volt. 

Fáradt s vagyok meg nem is. Még biztos fent leszek egy darabig. Így az ikea és az egyéb dolgok lezárása után lassan kezd visszatérni belém az élet. 

Hehe, holnap leszek 14 hónapos, most jutott eszembe, de csak onnan, hogy kevesebb, mint egy hónap van a születésnapomig. Hogy rohan az idő.. Apa is lassan 2 éve ment el. Ma többször eszembe jutott, mert meló közben olyan számokat hallgattam, amiket szeretett. Hiányzik, hiányzol.. De ilyenkor az jut eszembe amit írtál egy leveledben. bennünk élsz tovább. Gyönyörű örökség ez a gondolat apa. Szeretlek.

A legutolsó blogbejegyzésem után nem voltam annyira jól. Kezdtem a magamnak teremtett nyúl üregbe szépen lassan belezuhanni. Másnap reggel, amikor Zs-vel beszéltünk abban maradtunk, hogy ő nyaral én pedig kipihenem magam. Azóta kommunikációs csend van.

Bevallom rámfért, hogy felismerjem, szépen lassan de kezdtem lelkileg elveszíteni magam alól a talajt. Hivatalosan nem nyűglődtem és hű de jól voltam, de visszanézve az elmúlt napjaim, szépen lassan tettem azért, hogy ne legyek jól.

Pedig a dolgok, az emberek, a kapcsolatok akkor működnek az életemben, ha én, magamtól, jól vagyok. Túl sok időt töltöttem azzal, hogy mi nincs, ahelyett hogy örültem volna annak, amim van.

Ezért elengedtem most 2 nap alatt magamban a rosszat. El, mert két választásom maradt.

1. elkezdem szépen lassan, otthonosan érezni magam a nyúl üregben és ezzel megyek a visszaesés felé.

2. Összeszedem magam, egyedül és jól érzem magam a bőrőmben, azért mert élek. 

Mondjuk nem volt nehéz a döntés, de a felismerés azért döcögősebb volt. Kellett és kell hozzá, hogy most egyedül legyek. Nem várhatom el senkitől, hogy úgy viselkedjen, úgy élje az életét, hogy én boldog legyek. Ezt magamban kellett most újra megtalálnom. Milyen, amikor kifekszik az ember a kék ég alá és csak gyönyörködik a szépségében? Csodálatos. Milyen a kis szőrős szeretetgombóccal a műfüvön birkózni? És még sorolhatnám.

Hozzáteszem, hogy nehezített pálya volt az elmúlt hét. De az Ikea végetért, Voltm bent, leadtam a cuccaim, hivatalosan is végetért egy korszak. 

Illetve tegnap este a siófoki projektet is kifizették. Sokadik telefon után. Elsőre örültünk F-fel, volt nagy kiabálás, megöleltük egymást, gratuláltunk egymásnak. Aztán ez a pillanatnyi fellángolás elenyészett és maradt a fáradtság. Fél órával később beszéltünk róla, hogy már nem tudunk szívből örülni neki. Felőrölt minket a várakozás.

Viszont jól aludtam, délelőtt ügyfeleztem, szépen lassan kezdem a saját kis üzletemet felépíteni, tegnap is volt itt ügyfél. Ma megpályáztam egy 4 órás állást, lakásokat nézegettem. Holnap el is kezdem felhívni őket. Van azért még olyan, ami megfelel nekem, jó a közlekedés és a lokáció, nem utolsó sorban megfizethető.

A mai napom úgy telik, hogy magamtól érzem jól magam. Egyáltalán nem fura, nem szokatlan. Jó érzés. Hiányzik Zs. De normálisan kezelem, eszembe jut apróságokról, pl.: ma voltam borbélynál, és ott jöttem el ahol lakik. De normál hiányként kezeltem magamban.

Azt hiszem rámfért ez az összezártság magammal, hogy átérezzem ki és mi a fontos az életemben. Én. A saját nyugalmam.

Elékezett ez a nap is. Amennyire vártam, annyira furcsa volt megélni. Vegyes érzések voltak bennem, hiszen a kollégáimat zömmel nagyon megkedveltem ezalatt a fél év alatt. Kaptam, muffint reggel, öleléseket, bíztató szavalat a nap végén.

Én aki érzelmileg be voltam egész életemben zárkózva nehezen tudom ezeket értelmezni. Persze az elmúlt évben sokat fejlődtem, megtanultam elfogadni, hogy értékes vagyok, szerethető. Ők is ilyennek láttak. Jól esik.

Viszont a magánéletemben most elkezdtem bezárkózni egy picit. Tényleg törekszem arra, hogy elfogadjam a helyzetem, de egyre inkább bennem van, hogy jó ez nekem? Nem szeretem, hogy felmerül ez a kérdés. Törekszem arra, hogy normális ember módjára éljem meg az érzéseim, Zs hiányát, a siófoki projekt lezáratlanságát. A várakozást. Ha munka van el tudom terelni a figyelmem, de az üresjáratoknál nem. 

Ezért egy picit tartok is attól, hogy így az IKEA után hogyan fogom ezt kezelni.

Tudom, hogy Zs családi nyaraláson van. Azt is tudom, hogy nem olyan mint én, aki folyton kimutatja az érzéseit, de valahogy messzinek érzem, távolinak. 

Probálkozunk mind a ketten, de azt érzem nem megy annyira, mint mehetne. Persze ki tudja ezek valós érzések, vagy csak bennem nagyítódnak fel az apró kis semmiségek. Viszont azon kapom magam, hogy amiket eddig beletettem lassan kopnak el. Megértem, hogy ott a család és nincs úgy ideje velünk foglalkozni. De más a megértés és az, hogy felmerül bennem amit már írtam. Jó ez nekem? Eddig csak ritkán volt ilyen és gyorsan tova is szállt mert meggyőztem magam, meggyőztk magunkat, hogy megoldjuk MAJD jobb lesz. Most már nem bízom a majdban.

Érdekes mert nem türelmetlenség van bennem hanem fásultség kezd gyökeret verni az elmémben.